Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)
Móricz Zsigmond és „holdudvara” - Móricz Zsigmond a sztánai bálon
itt Pesten, mintha ezzel belesüllyedt volna egy távoli sötét ködbe s elveszett volna számunkra. [...] Abban az időben volt ez, mikor még magyar népdal elképzelheteden volt a hang- versenyi dobogón, de Bartók és Kodály már gyűjtötték a nép szájáról a dallamokat s mikor én már befejeztem népköltési útjaimat és a gyűjtött anyagot kezdtem feldolgozni novellákban és regényekben. Kós és Zrumeczky nagy öröm volt számomra, mert ők ugyanezt csinálták az építészi népkincs felfedezésével és már mögöttük volt az Allatkert, ahol valami kivételes szerencse folytán módjuk volt egy kis ízelítőt adni, sőt iskolát teremteni a magyar stílus számára. Tehát a legnagyobb örömmel vállalkoztam, hogy elmegyek a kedves Zrumeczkyvel a kedves Koshoz. Borzalmas hideg volt. A vasúti ablakokra vastagon fagyott rá a pára. Háromszoros vastagságú lett az üveg s akárhogy fűtött a mozdony, egész éjszaka nem alhattunk el, mert fáztunk. Minden azt jelezte, hogy csakugyan nagyon messze megyünk keletre. Megérkeztünk Sztánára. A fák a reggelben csodálatosak voltak. Tündéri fák. Zúzmarával oly vastagon borítva, hogy a legvékonyabb ágacska ujjnyira dagadt, s a reggeli napsugárban opálosan szikrázva rázta le az ezüstport. A csilingelő erdőben egy édes kicsi vár. Vatjúvár, ahogy mondták. El voltam ragadtatva. Kicsi gömbölyeg vártorony. Gémberedett tagjaimat alig vártam, hogy bent a jó melegben kiolvasszam. Piros arcú, édes kis háziasszony állott a ház előtt, csak úgy áradt belőle a meleg, de jó lesz itt a fagynak ebben a rengetegében a pompás váracskába bemenekülni a farkasfogú szironyos hó hidegéből.” [A Varjúvárban akkor még csak „ősi magyar” kandalló volt — Móricz reménye nem vált be.] „Sebaj, egy pillanat alatt megindult a Barossban abbahagyott vita, s a kisded váracs- ka zengett a magyar építészeti problémák hősi vitáitól. [...] Jaj, de jól éreztem magamat, éppen olyan szép tél volt, mint otthon a Nyírségben kisgyermek koromban, ott láttam ezt a temérdek zúzt és éreztem ezt a tüdőkotró kefélő hideget. Már dolgozott bennem, hogy alig várom, hogy az íróasztalommal mégegyszer találkozzam: a telet megírom. Délután, mingyár ebéd után, mert februárban hamar alkonyodik, indultunk a bálba. [...] Az út felséges volt. Hó borította a dimbes-dombos fennsík jellegű tájat. Egészen úgy éreztem, mintha az ázsiai steppén járnánk, a sokezer éves ősi honban. Végtelennek tűnt fel ez a meddő világ, ahol az erdős részektől megválva, élettelen és végtelen pusztaság lehellete kavargott jégszilánkos suhogással. Aztán egy remek éjszaka. Vidéki alakok, vidám és groteszk figurák, cigány és úr, úr és cigány. Bor és nóta és sok beszéd. Egyéni fejek, személyes haj- és szakállviseletek és olyan páradan magyar dialektus, mintha az erdélyi fejedelmek korában volnánk. Sírva vigadás, politika, adoma, politika, gazdasági hevületek és politika, és duhajság és politika, és bor és bor és politika és politika... S megjött a Dufla. Dufla Balázs, vastag volt, mint egy cigány és bugyborékolt belőle a humor. Nem is tudom már, hogy ki volt, egy meséből való fantasztikus jelenség volt akkor: ezt megírom... És reggel felé a külső hodályokból előtörtek a székelyek és a falu legényei csűrdön- gölőt jártak... Mintha ősemberek vertek volna a földet csizmás patákkal... Szép szál vé-211-
