Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Ady Endrétől Pilinszky Jánosig - „Zárás és nyitás az utolsó fejezetre?” Korszakváltás Pilinszky költészetében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján

szívekbe), egy rendkívüli hiánycikket pótolva.” A sikerrel szemben azonban, örök gyermekként, védtelen maradt, „a visszacsatolásra már nem figyelt”.

Ide kívánkozik ellenpontozásként a Szálkák egyik korai kritikusa, Tamás Gáspár Miklós véleménye: „a költő megújulásának, hirtelenül fakadt versíró kedvének, váraüan termékenységének magyarázatát az olvasók nagy rokonszenvében, magyarán a sikerben is merem keresni. [...] O ugyanis bárki másnál többet törődik azzal, hogy helyesen értsék, és a művészeti megformálás tökélyében, végletes csiszoltságában, végső soron lecsupaszított egyszerűségében megmutatkozó szeretetet fölfogják és áldozatát ne értékeljék, de hasznosítsák.”2

Pilinszky „áldozatát”, mint említettem, Nemes Nagy Ágneshez hasonlóan értékeli Lator László. O ugyan nem ítéli el költőtársa sikereit, bár rezignáltan véleményezi. „A világban való [újonnan szerzett] biztonsága átformálta alkatát és ez hatott az életművére is.” Úgy véli, hogy „az igazi Pilinszky a megtépázott, az izzó, az arkangyalszerű Pilinszky volt, az Apokrif, a Harbach vag)' A szerelem sivataga költője”. Szerinte a Harmadnapon a költői pálya csúcsa. „Az izzó szenvedély, amely líráját naggyá tette, a Szálkák tói kezdve nem érezhető, hanem inkább a filozófia és a teológia felé közelítő fogalmi közlésnek a jegyében fogantak ezek a művek, amelyek — teszi hozzá magyarázólag — lám kevésbé hatnak.”

Még egy gondolat Lator Lászlótól: Nemes Nagy Ágnes és Sárközi Márta egyenrangú partnerei és vitatársai voltak Pilinszkynek; később inkább rajongói akadtak, akik „úgy ülték körül, mint Krisztust az apostolai”. Nemes Nagy Ágnes is sokáig azt hitte: a költő kirándul az „életbe”. Később rá kellett jöjjön: az eltávozás végleges.

Ugyanezt érezte Kondor Béla, aki a hatvanas évek végéig barátja lehetett Pilinszkynek. Eltávolodásuknak az volt az oka Bodnár György szerint, hogy Pilinszky élete meglódult, „kijutott abból a szűk élethelyzetből, amiben a Rákosi-rendszerben volt, kinyílt előtte a világ...” Kondor mintegy lemaradt s ezt — akár az előbb említettek —, rossz néven vette utolsó éveiben.

Az érem másik oldala tárni föl Töröcsik Mari és Maár Gyula vallomásából. Utóbbi rosszindulatú megjegyzésnek tartja, hogy Pilinszky elszakadt volna az újholdasoktól. Az igazság, véli „inkább az lehet, hogy János volt az igazán átütő, világirodalmi szinten is jelenségként élő költő”. Töröcsik Mari ennél is határozottabban fogalmaz: „János keresztülment a falon. Nem levált róluk, hanem bizonyos értelemben túlnőtte ezt a kört. Igazán János tehetsége vívta ki azt, hogy az újholdasok tökéletesen sarokba szorított helyzetéből is állandóan fejlődjék. O soha nem volt provinciális helyzetben.”

„a költő, ihletének apálya idején”

Az elmondottakból — az utolsó két véleményt leszámítva — az (is) következhetne, hogy Pilinszky a siker kedvéért felhígította költészetét. Lator László idézi is a korabeli gonosz pesti mondást: „Pilinszkynél a minőség átcsapott mennyiségbe”. Szerintem ez korántsem így van. Pilinszkynél, majdnem teljes költői elnémulása után látszólag váradanul következett egy új, termékeny időszak, a kontinuitást hangsúlyozó, de mégis más jellegű költeményekkel.

Nézzük, mint élte át a költő, mit érzett majdnem-elhallgatása idején: „Kevés szánalmasabb és tanácstalanabb lény van, mint a költő, ihletének apálya idején.” — írja 1974

2 Tamás Gáspár Miklós: A teória esélyei. Bukarest, 1975.-104-