Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)
JÓZSEF ATTILÁRÓL ÉS NEMZEDÉKÉRŐL - Beszélgetés Gyömrői Edittel
Én tulajdonképpen minden férfi, minden általam szeretett férfi szerelmét közvetíttem [!] az anya-Editnek; a másik Editnek nem, hiszen ő személytelenül kívántatik és szerettetik Attila által. Az anya-Edit, a Gyömrői, hogy csak a másikat nevezzük Editnek, éppen ezt kifogásolta, nem értette meg, vagy nem akarta megérteni, hogy az igazi szerelem két lény személytelen egyesülése. Es így hagytak egészen magamra, apát a fiú-csecsemővel, akit én nem tudok táplálni, akit nem tudok megölni, hogy végképp elcsitítsam; a gyermek szenved és én nagyon boldogtalan vagyok. Én, Edit, nem rovok föl magának semmit. Olyan mindegy nekem, hogy kit vesz magához az ágyba. De azt mondja, hogy szereti Újvárit. En őt alig ismerem, de nem is akarok róla rosszat mondani. Azonban mélységes szomorúsággal tölt meg valami, amit azt súgja, hogy maga ezzel magát is, engemet is megcsal. Maga nem szereti őt — ezt elárulta akkor, amikor az jött a nyelvére, hogy négy nyelven beszél, hogy tehát elmenekülne nélküle, hogy tehát nem számit rá minden esetben. Maga kiválasztotta őt s azért ó't, mert maga illuziómentesen akar élni, s beburkolózik az illúziómentesség illúziójába. A taxiban maga mondta neki, hogy szálljon ki a Meinlnél, s ezért is követtem én magát, és ezért is kell maga nekem. Tudja, mi van a maga parancsoló gesztusában? A kőikét védő' anya-állat állandó harci kedve, az, ami a nők legtöbbjében el van fojtva. Én ezt, Edit, nem mint kö- lök, hanem mint apaállat szemlélem, és azt mondom, gondolja meg, nem engemet szeret-é inkább? Én az ő helyében nem így viselkedtem volna és nem engedelmeskedtem volna magának, hanem előbb közöltem volna magával, hogy mit akarok tenni és együtt döntöttünk volna és azt hiszem, az én javaslatomat fogadta volna el maga, jóllehet az kockázatosabb és jóllehet engem szeretvén nem csúszott volna ki a száján, hogy négy nyelven beszél. Odamentem volna ahhoz a férfihoz egyenesen, nem bújtam volna (bocsásson meg ezért) a maga szoknyája mögé, hiszen az úgy sem takarhatna el egy férfit, aki van olyan nagy, mint maga, és azt mondtam volna, nagyon higgadtan, tudván, hogy szerelemben életről és halálról van szó: „Kérlek, barátom, itt vagyok. Váltsunk néhány szót. Te szereted az Editet, én is szeretem. Úgy hozta a sors, hogy ő engem szeret. Hidd el, fáj nekem, ami itt veled történik, érzem, mert én is lehetnék a te helyedben. Nem tudok okosabbat, mint hogy rendelkezésedre állok, hogy verekedjünk meg, hogy legalább verekedéssel enyhítsd a kínt, melyet én személytelenül okoztam neked. Ezért a személytelenségért személyesen kell helytállanom, mert te is személyesen érzed azt a kínt, mely voltaképpen személytelen. Arra nem figyelmeztethetlek, hisz magad is jól tudod, hogy ezért Edit még nem fog megszeretni téged, ha másért nem szeret, de lehet az is, hogy megszeret. Ez, jól tudod most nem számít. Ismétlem, minden módon a rendelkezésedre állok, ha verekedni akarsz. De akkor kérlek, szorítsunk előbb kezet, mert enélkül, ha netán te győzöl, örökké bujdosó leszel. Kezet adhatsz, férfiak vagyunk: voltaképpen a végzet ellen küzdünk, 187
