Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)

LUKÁCS GYÖRGYRŐL ÉS A VASÁRNAPI KÖRRŐL - Beszélgetés Lesznai Annával

és rárajzoltam a mintát, és ezeket az öltéseket alkalmaztam, amiket a parasztasszonyoktól tanultam.

Később nagyon sok egyebet is tanultam tólük, mert ezek majdnem minden évben visszajöttek, az egyiknek például ott született gyereke, és hát eljött hozzám, és azt mondta: „En nem akarok tót keresztanyát a gyerekemnek, legyen a nagysága a keresztanyja.” Hát nagyon megtisztelve éreztem magam, aztán gondoltam, egész színmagyar fajból én se származom, ugye, hát beleegyeztem a keresztmamaságba, és akkor nagyon összebarátkoztunk, és sokat beszélgettünk. És ez az asszony olyan okosan beszélt a hímzésről, hogy mindent át lehetett volna vinni a művészettörténetbe, mint festészeti kritikát és méltatást. Hihetetlenül. Például úgy tudták, hogy milyen színek ugranak ki, milyen színek maradnak egy szinten a képekben, hogy az csodálatos volt.

Emlékszem, akkor ő ott állt így előttem — még akkor nem született meg a gyereke, jó nagy hasacskája volt, és azt mondta egy tervemre: „Ez a sárga, amit ide tetszett rajzolni, ez kiugrik, ez a hasamnak ugrik.” Egy másikra egyszer azt mondta, hogy: „Kiszúrja a szememet.” Tényleg értették, hogy a színek nincsenek egyforma közelségben az emberrel. Hallatlan sok okosat mondott. És még valamit tanultam tőlük, amit aztán később könyvekben olvastam és láttam, hogy ez egy elismert teória: hogy néhány esetben hogyan változnak az absztrakt minták ábrázolókká, és más esetekben megint az ábrázoló minták absztraktokká. Mert ha a rajzomba, mondjuk, egy virágot rajzoltam, ami nem tetszett nekik, akkor azt elnevezték kutyás mintának, és abból a virágból egy kutyát csináltam, és az a kutya nagyon jó kutya volt, a formákat valahogy látták. Ebből tanultam meg tulajdonképpen a formák történetét, és hogy hogyan változik a valóság elvonttá, és az elvont dolog megint valósággá; és a szimbólumok eredetét láttam meg, valóban tapasztaltam, hogyan történnek a szimbólumok — nagyon érdekes volt, nagyon sokat köszönhetek nekik, és nagyon aranyosak voltak. De hát ez a komámasszony már biztos meghalt. Mit mondjak még?

Vezér: Körtvélyesről térjünk vissza egy kicsit a Vasárnap Társaságra.

170