Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)
LUKÁCS GYÖRGYRŐL ÉS A VASÁRNAPI KÖRRŐL - Beszélgetés Lesznai Annával
Épp aznap jelent meg Balázs Béla egy kötete,3 amely a kezemben volt, és ahogy bemegyek a szobába, látom, hogy Ady fekszik, azt mondom neki: „Hát most jelent meg a Balázs Bélának a kötete, nagyon szép versek vannak benne, és föl fogok olvasni magának egyet.” Tudtam, hogy ő nem nagyon rajong egyéb költőkért, de hát eló'vettem a kötetet és felolvastam egy nagyon szép Anangarága-verset. És ahogy hallgatta, azt mondta: „Hát nem rossz, nem rossz, de menjen be a szomszéd szobába, és hozza ki az én kötetemet, ott van a kispolcon.” Bementem, behoztam az ő kötetét, és akkor felnyitotta a... Vezér: A Hiába hideg a holdn«/. Lesznai: A Hiába hideg a holdnál, igen, és azt olvasta föl. Hát természetesen az még szebb volt, és akkor olyan elégedetten mondta: „Ez vers, ez vers, ugye.” Ez még egy víg emlék volt. És ennek az a különössége, hogy majdnem szóról-szóra megismétló'dött egyszer József Attilával. Nálunk volt, verseket olvastunk, és többek közt Ady-verseket is, mint mindég. És úgy hallgatta, hallgatta. Egyszerre csak azt mondja: „Hol van az én kötetem?” És aztán abból kezdett olvasni. És elolvasta azt a gyönyörű Mama című verset, a legszebbek egyikét. Es akkor olyan elégedetten konstatálta, hogy hát ez mégis más, ugye. Ez a parallel-dolog nagyon kedves volt, ez megmaradt az eszemben. Aztán van egy nagyon szomorú emlékem Adyról, mikor már nagyon beteg volt, A halottak élén megjelenése után a legizgatottabb ’18-as forradalmi napokban odamentem hozzá, ő hívott akkor, hogy majd dedikál nekem egy könyvet, mint a többit is mind dedikálta, majdnem mind az elsőkön kívül, mikor még alig ismertük egymást. És akkor szegény próbált írni két-három betűt reszketeg kézzel, aztán eldobta. Másik kötetet vett elő’. Ott voltak előtte hosszú sorban. És kilenc kötetet próbált dedikálni, de nem tudott már írni, mindegyiket eldobta: „Nem tudok” — és sírni kezdett. Furcsa, alig hallható hangon sírt, én átöleltem, és úgy álltunk egymás mellett. Akkor egyszerre azt mondta: „Minden Csinszkáé, minden Csinszkáé.” Mert akkor folyt az a per, és hát megígérte: „Mondja meg, minden Csinszkáé.” Hát ezt még meg lehetett érteni, de a többit már nem. Ez egy rettentő szomorú találkozás volt. És akkor én elcsórtam az egyik ilyen dedikált-nem 163
