Nagy Csaba (szerk.): Párizstól Pocsolyavárosig. Bölöni György és Itóka levélnaplója, 1906-1912 (Budapest, 2005)

Levelek

Az ajtómig kísért. Ott is világított, amíg én kinyitottam. Aztán kérdezte (feleletre nem várva):- Szabad a lámpát meggyújtani?- Köszönöm nem - mondtam csak egy pár szál gyufát kérek.

Talán csak az első szót hallotta. Tolakodó modorával bent tennett. Meggyújtotta a lámpát. Ismét megköszöntem és „jó éjszakát” mondtam, jelezve, hogy el van bocsátva. Nem ment el. Bámult. A kivágott ruhámat bámulta.- Jaj de gyönyörű a ruhája! Még soha nem láttam ilyenben!- Jól van. Nem bánom, ha szépnek is találja. De jó éjszakát!- Nagyon szép, remek, királynői!

Bennem már forrt a harag, de mielőtt nyilvánulhatott volna, ez a pimasz alak hirtelen megragadta két kezem csuklóját és erősen térdeimhez szorította. Erre két leszorított csupasz karomat undok hernyó szájának megalázó csókjaival bemocskította. Pillanat műve volt mindez.

Meglepetésemnél csak mondhatatlanul nagy felháborodásom volt erősebb. Tiltakoztam teljes erőmből. Mondtam: „eresszen el azonnal! Segítségért kiáltok! Takarodjék nyomorult!” így, vérig sértve reszkettem és igyekeztem kezeimet kiszabadítani, hogy a csengőhöz juthassak. Vergődtem. Dulakodtunk. Már sikoltozni akartam és kiugrani a nyitott ablakon. Végre elengedett. Durván, tajtékzó dühvei eltaszítva.

Rémülettől bénulva estem egy székre. Ekkor Heinből kitört alacsony gondolkodásának minden csúnya szava. Szidalmazott. A legbrutálisabban. Gonosz, rút átkokat, megbecstelenítő szavakat szórt reám. Úgy megrémültem, hogy szó ki nem jött a torkomon. Pedig irtózatos piszkokat kellett végig hallgatnom. Ilyeneket: „Ha már mindenkié, miért nem akar az enyém lenni? Csókoljon meg, Bölöni úgysincsen itt, hogy most ő adjon pénzt. Adok én! Adok, bestia! Gálád rongy! Maga nekem nem kell! Én csak gúnyt űzök magából. Annyiszor megszégyenített! Maga közönséges kéjnő! Rosszabb az utcaiaknál! Értse meg jól, ha darabokra töröm magamat, ha tönkre kell mennem, de megbosszulom, amiért elűzött egy nap, hogy Bölönivel együtt sétálhasson! Megölöm! Megölöm erkölcsileg! El kell pusztulnia! Nem akarom, hogy Párizsban maradjon! Pusztuljon innen! Vesszen el! Menjen világgá! A fiának, a férjének megírom, ki maga! Bölöni és Révész, a szeretői elmentek, majd megmutatom én magának, milyen az én bosszúm! Ördög olyat nem gondolt ki, mint én! Tanúim is lesznek! Sokan! Érti? Irtózatos lesz a bosszúm! Száz halálnál jobban megkínozom! Megkínozom! Megkínozom!” És ökölbe szorított kezekkel vadul rohant el. Becsapta az ajtót. Csak úgy rengett.

47