Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Bartal Mária: ráncaidban dúló ujjak...” Testtapasztalatok metaforikája Szép Ernő költészetében
Hogy pislogtok s próbáltok égbe nézni! Sötétség horpad orrotok hegyén... (Adjátok vissza) A költemény ezen, negyedik szakaszát a 7. sorban említett koplalásmetafora foglalja keretbe és uralja el fokozatosan. A hiánytapasztalat, amely előbb belső üregekben érzékelhető testtapasztalatként jelentkezik, a későbbiek során az arcvonások kitörlésében, az arc olvashatóságának és felismerhetőségének megszűnésében szemlélhető, vagyis az individualitás kitörléseként jelenik meg. Ezt követően a végtagok csonkításának, a testfelület sérüléseinek képzeteibe megy át, majd lezárásképpen negatív tájfestésbe, a saját tér teljes ellehetetlenedésébe torkollik. A csonkított, beteg testek megjelenítését a testhatárok radikális átjárhatósága, légiesítése jellemzi, és tehetetlen mozgás uralja; a stigmatizált test a megszemélyesített járványnak van kiszolgáltatva és terjesztőjévé válik, a társadalom különböző közösségeiből, tereiből egyaránt kivetettként, illegitimként, orientációvesztettként, önrendelkezésre képtelenként jelenik meg, a betegséget hordozó test betölti és a társadalom számára veszélyeztetővé teszi a teret maga körül, amely sajátosság végül a beszédre is átterjed: Nincs már kocsmátok, szombat éjszakátok, Nincs kunyhótok, gólyás kéményetek [...] Visztek száradt bőrt és meszes hajat S ringy-rongy ruhát a züllött napvilágon És romlott szívét kit rossz vón szagolni S leégett lelket, hol nem hál az isten S dohot, dühöt lehelitek, nem tavaszt. Dűl hátatok kopár batyuk alatt, .... ráncaidban dúló ujjak..." / 87
