Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Bárdos László: Hasonlóról a hasonlónak? Adalékok Szép Ernő egy verstípusának értelmezéséhez

nyiszor más és más hangvételű illusztratív „példázatok” kapcsolódnak. De ugyan miféle érzet és miféle megértés indokolja, hogy az ujjropogtatás hasonlataként épp csak felvillanó erdő-kép után az ajak ízére vonatkozó kérdés valóságos verbális vihart szabadítson el, szinte romantikusan fennkölt, áradó és szenvedélyes tirádát? Hogy utána meg egy tömörített, bonyolítottan modern metaforával példázza a sóhajt mint a halálnak feladott sürgönyt?

De mintha közlésbe zárt közlendő és költői nyelv még képtelenebb interakcióra lépne a következő részletben:

Jaj hadd kérdezlek! a friss kis hidegre Emlékszel, amit ujjhegyedre vettél Mikor betűket húztál ablakon Télben, midőn a hályogos üveg Hólepte kertbe s alvó múltba néz?

JVagyszerű, képtelen kép. Mert az ujjhegyek gazdáján kívül vajon ki olvassa „télben” ezeket az oly múlandó betűket? Ezúttal csak az üvegnek van szeme (baljós szókapcsolat ez, de hát utána éppen a szemek következnek majd a vers testi szemléjén), az ablaknak tehát „hályogos üveg”-e néz ki. A „hályog” nyilván csak akadályozza a látást, de ha a metafora nem mozdította volna el fizikai valóságától, csak ő tenné lehetővé a téli ablakon gyakorolt betűvetést. A hályog pedig hólepte kertbe s alvó múltba néz - egy reális és egy figurativ környezetbe. Ám a hólepte kert is csak egyformaságot szokott kínálni, az „alvó múlt” pedig kívülről aligha látható. Az „alvó múlt”, amennyire „múlt”, annyira valótlan is a szemlélő számára, és ha „alvó”, akkor az ő lehunyt szeme legföljebb önnön álmaiba nézhet. - Egy szó, mint száz: ez az öt sor nemhogy megosztana valamely „bizalmas” élményt, sokkal inkább útvesztőbe, labirintikus, önmagában végtelenített bolyongásba csalja a jelentést.

74 / Bárdos László