Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Rákai Orsolya: Empátia, idegenség és „szép(er)nőség” A testek narratív megalkotása a Lila akácban

netileg az utóbbiról az elbeszélő szabad zsákmányként és „büntethető” tárgyként viszonyul a lányhoz.) Míg Illetőné reakciói a narrátorral kapcsolatosan láthatólag tökéletesen érthetetlenek, értelmezhetetlenek maradnak az elbeszélő számára, ezek a nők egy térben, egy koordinátarendszerben mozognak az elbeszélővel. Őket a narráció képes az elbeszélőtől függetlenül is elénk állítani.

A legérdekesebb ez az eljárás Tóth Manci alakja esetében. A narrátor ugyanis végig megőrzi a jelenidejű elbeszélés illúzióját, hangsúlyozottan jelöli a visszaemlékező beszédhelyzetet, ahol a partner „egy régi barát”, aki ismeri a szereplők nagy részét - ebbe a pozícióba kerül végső soron tehát az olvasó. Az idegenség érzékeltetését, a testek, a vágyorientált leírás keltette áthatolhatatlan falak leírását azonban egy idődimenzióban nem tudná meghaladni, s az élmények, emlékek tökéletes felidézése érdekében nem kívánja elhagyni ezt az egy (múltbeli) dimenziót, ahonnan viszont a megtalált és átélt szerelem, illetve boldogság nem volt látható. Az idődimenzió csak a regény legvégén kettőződik meg, az együtt töltött május elseje leírásakor: a leírásra rámáso- lódik a jövőbeli (azaz a beszélgetés jelenidejében megszólaló) elbeszélő attitűdje és tudása. Ezzel az eljárással tudja az elbeszélő azt a megrendítő hatást elérni, hogy ami a megfoghatatlan, elérhetetlen szerelem és boldogság igézetében élő múltbeli fiatalember-narrátor életének központi mozgatója volt, az igazi találkozás, az idegenség leküzdése a szerelemben végül mégis elbeszélhetővé váljon - utólag, mint valami, ami örökké az idősíkok közt reked, s örökké az időn (és az elbeszélésen) kívül marad.

Empátia, idegenség és ,,szép(er)nőség'’ / 65