Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Gintli Tibor: Az élőszó imitálása Szép Ernő regényeiben

érvényre juttatásának lehetőségét tagadja. A tapasztalat, a világ természetére vonatkozó tudás lesz az, ami ehhez a belátáshoz vezet, azaz az érzelmesség korlátozás nélküli kiélését a tapasztalás és a tudás belső kontrollja teszi lehetetlenné. Ezt a képletet aligha feleltethetjük meg a naivitás fogalmának, legfeljebb annyiban hogy az immár lehetetlenné vált naivitást vágyott állapotként kezeli. A szövegek a naivitás idejét az elbeszélőre vonatkoztatva nem a jelenbe helyezik, hanem a múltba: általában a retrospektív elbeszélés keretében láttatott egykori énhez kapcsolják. A jelen- ben/közelmúltban ezt a pozíciót nem az én-elbeszélő, hanem egy másik szereplő testesíti meg. A Lila akác és az Ádámcsutka szövegében például egy-egy lányalak képviseli.

Ugyanakkor érdemes hangsúlyozni, hogy a naivitás olykor ironikus színben jelenik meg: irodalmi olvasmányok hatása alatt született fiatalkori érzékenykedésnek vagy éppen nevetséges zöldfülűségnek mutatkozik. Az Ádámcsutka történetét részben a lány nevelése adja: lassú kiművelése az öltözködés, az étkezés és a társalgás terén egyre vonzóbbá teszi alakját. A szereplői elbeszélő tehát egy sajátos, játékos szocializációs folyamat irányítója, melynek eredményeként a lány személyiségének bája nemhogy csökkenne, hanem egyre nő, holott éppen az öntudatlanság, a naivitás bizonyos mértékű visszaszorulásaként értelmezhetjük a személyiségében és viselkedésében bekövetkező változásokat. A naivitás tehát nem mutatkozik abszolút és egyedüli értéknek a szöveg világában, hiszen ebben az esetben a nevelés során megvalósuló korlátozás negatív megítélés alá esne, s a romlatlanság állapotának megzavarását jelentené. A naivitásként emlegetett kategóriát valószínűleg helyesebb lenne a spontán és intenzív érzelmek átélésének képességeként meghatároznunk. Ha nem féolyan érzésem tolakodik, hogy több közöm van a kocsikból kifelé bámuló csöppségekhez, mint a saját papájuknak. Ezt már nem Ibolynak mondtam; senkinek se mondom.” Uo., 474-475.

Az élőszó imitálása Szép Ernő regényeiben / 15