Palkó Gábor: „Határincidens”. Tanulmányok Szilágyi Domokosról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Bertha Zoltán: Menyegző és Tengerparti lakodalom Nagy László és Szilágyi Domokos
„holt-súlyos” igazságokból építkezik, s a szellemi-erkölcsi szövetkezés esélyének őrzésével a humánum egyetlen hitelesen fenntartható létkompenzációját szolgáltatja - a világ (N. Pál József kifejezése szerinti) „végső elrongyolódásának”27 ellenében. 27 „Szilágyi Domokos lírája e föladhatatlan teremtő és világbíró vágy útjának és az út következményeinek a végsőkig következetes végigjárása, s mint ilyen, önmagával szembeni irgalmatlanságában a magyar irodalom történetében talán egyedüli’’; „Szilágyi Domokost - többek közt - az a Nagy László búcsúztatta el, aki a szelektáló köztudalom, meg a párbajozó csoportok önreprezentációja szerint a másik (ti. a képviseleti, vagy a vátesz magatartást preferáló népi-nemzeti) ’oldal' szimbolikus alakja lett. Tény: aki ma vitán felüli példának tudja az egyiket, inkább kétellyel néz a másikra - vagy a híveire, követőire legalábbis. Pedig ha valakik, akkor ők aztán valóban összetartoztak, s nemcsak annak okán, hogy Szilágyi a legnagyobb élő költőként éppen Nagy Lászlót nevezte meg, vagy hogy - mint életének közeli tanúi elmondták — a Deres majálist lemásolta kézzel — állítólag!? - egyetlen éjszaka. Nem a poétikai karakter s a két világkép azonossága fűzte őket össze igazán, hanem az inkább, amit nekünk is oly sürgősen vissza kellene perelnünk. Ők még tudták ugyanis, hogy vérre megy a játék, számukra az irodalomnak volt még tétje, miként a kimondott szónak s az életnek is. A különbség persze tapintható, s nem csak abban, hogy amíg a szóképektől Szilágyi egy időre elköszönt, addig az idősebb poéta a maga metaforáihoz haláláig ragaszkodott. De abban már igen, hogy amidőn - úgy a század hatvanas éveinek közepétől - a Menyegzőben is verssé formált morális csalás nyilvánvalóvá lett, s az értéktudat, meg az érték érvényesítésének lehetősége - illetve az ebben való hit - egymástól távolodni kezdett, a hatalmak vájta határon inneni költőtárs makacs értéktudata - az új formák megannyi változatát is keresve bár - továbbra is sértetlenül megmaradt. Az ő utolsó egy-másfél évtizede a visszaperlés avagy a folytonos értéktanúsítás mind keserűbb utóvédharcának jegyében telt, ezt tette akkor is, amikor költőtársa koporsójánál prózaverssel búcsúzott (Aki szerelmes lett a halálba). „Halálod a pazarlás ideje már. A megtartók jöjjenek, igen.” - mondta Nagy László akkor. Szilágyi Domokos számára az említett elmozdulás önnön értékbiztonságának a szétporladását jelentette, így ő - mivel az Istentől való kegyelemben bízni nem tudott - a világ végső elrongyolódásá- ról adott hírt, vigasz nélkül ugyan, de illúzióktól mentesen. Két egymást kiegészítő, de egyaránt nélkülözhetetlen morális és költői tanúsítványa ez sorsunknak: annyi bizonyos, mindkettőbe bele lehet halni. Vagy a szív szakad meg, vagy az élet iránti bizalom fogy el végleg. Mindkét halállal mi [...] lettünk kevesebbek." N. Pál lózsef, Szeretett volna élni 2000-ig. Szilágyi Domokosról - huszonöt év után = Uű., „A megtartók jöjjenek...’’, Felsőmagyarország, Miskolc, 2004, 210, 217-218. - S különlegesen érdekes, izgalmas újdonság: a Menyegző egyfajta bravúros formaparafrázisának, katartikusan szubverzív témavariációjának tekinthető poémájában (Hőkamera) a mai erdélyi költő, Fekete Vince a tradícióvesztés (a nyomorúságos elrongyolódás) újabb stádiumába süllyedő jelenkori szánalmas duhajkodások (pénzközpontú) álságai vagy a hagyomány torzult értékmaradványai között fulladozó lakodalom nyers életképeit festi föl, amikor a fiatalok arccal már nem a tengernek, hanem a tivomyázó násznépnek ülnek ott párban a falusi kultúr- házban, s amikor „minden fordítva van most ami fehér máskor / az fekete [...] ami sötét volt az világos ami világos az sötét" (Székelyföld 2015/4., 59-64.). 80
