Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Lőrincz Csongor: „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni". A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában

vetkezőket rögzítette volna: MEGÁLL, BAZMEG, AZ EMBER ESZE. Jesszusom... De hát nem hiába a rutin, a tapasztalat, a kedvező környék - a mester -, ezeknek kerékvágásában mindig elrendeződnek a bajok. Nem akarok elvi alapvetést, nem az én asztalom, hanem hát álljon „csupán" alant a megvalósulás, az eredmény, mely esetében a művészi igazság lesz alkalmazva.)

Az elhallgatás itt látványosan profanizálja „a hiátus irodalmának" modern-későmodern nyelvi exkluzivitását vagy az ezáltal elnyerni kívánt dignitást, amennyiben egy nem éppen (irodalmi) szalonképes kifejezést töröl, azért, hogy utána mégis megemlítse azt. Jellemzően technomediális utalás formájában, ugyanakkor a „volna", az „als ob" módján függőben is hagyva azt (hangsúlyosan irodalmi közlésigény mozzanataként). Az elhallgatás feloldása a szleng nyelve, egy vonatkozó frazéma előtt nyitja meg az utat, téve azt ugyanakkor idézőjelbe, amennyiben itt nem egyszerűen a nyelvek és regiszterek egyenlősítése, de a közöttük levő hiátusok katakretikus poetizálása vagy textualizálása megy végbe (ahogy a „bazmeg"-et a „fűzfa" helyettesíti a mű második részében). A hárompontjele elveszíti szemantikai ártatlanságát, ugyanakkor mégis a szövegiség plaszticitását generálja, amennyiben bármely tetszőleges szöveghelyen implikálhatja a törölt nyelvi fordulatot, a nyelv mögötti nyelvet (így pl. a „Jesszusom" után is hárompont következik...). Ezzel a nyelvi kontingencia hatása azáltal intenzifikálódik, hogy bizonyos kifejezések, sőt írásjelek potenciálisan a hallgatás vagy elhallgatás katakréziseiként válnak olvashatóvá. A hallgatás ilyetén textualizációja, szó szerint ír(ód)ása azt a szöveg és olvasó közötti, keletkező (nem pusztán odaértett, nem jel-, állapotvagy tulajdonságszerű) hallgatás dimenziójává avatja. Ez a hallgatás egyfajta reszponzitivásra, az olvasó válaszának potencialitására van hangolva, sőt csak ebben a hangoltságban keletkezhet.37 Éppen

37 Már Bahtyin hasonló értelemben definiálta a saját és az idegen megnyilatkozás közötti „szünetet": itt „már nem olyan szünet következik, amit maga a beszélő hanem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni" / 53