Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár Szabó Ernő: „Graciőz" kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában

töttség poétikai premisszája itt elsőrendűen a művészi közlés olyan mozgástérben tartását jelenti, amely - az irodalom eredendően írott, szövegi nyelvéhez képest - sokkal jobban ki van szolgáltatva az írható és a mondható közti nyelvi feszültségnek. Az e feszültségből táplálkozó megszakításos szintakszis, a transzmutációs grammatika látszólag szeszélyes kötetlensége így olyan írásmódot támogat, amely a nyelv élőbeszédi lényegének többletét, a nyelv hangzó prioritását érvényesíti a narráció szövegi kötöttségei ellenében.

A közlés indexeinek és irányainak feltűnő változékonysága, a grammatikai lelemények dinamikája és finom rugalmassága, az írásjelek (sőt, a tipográfia) szokatlan szemantikai „terhelése" rendre olyan olvasástapasztalati térbe vonja a szöveget, amely fenntartja a befogadásban annak illúzióját, hogy úgyszólván halljuk és értjük is a beszéd nem írható akcentusmozgását, intonációit, szüneteit, tempóváltozásait, a közlés habituális és alkalmi indexeit - sőt, a kettős (elbeszélői és szereplői) elhallgatások különbségeit is. A nyelvi hangzás prioritása és a beszéd sajátosságait írni képtelen, néma lejegyzés hátrányainak viszonyában Esterházynál nem ok nélkül kapnak kitüntetett szerepet azok a jelformák, amelyek az írottakban is a közlés e két médiuma közti élő kapcsolatra emlékeztetnek:

A pontosvessző a legirodalmibb írásjel; - olvassuk az Esti önkommentárjaiban - mert az írásjelek egyszersmind beszédjelek, a legkevésbé a pontosvessző: az ő otthona a szöveg, ott honos, többnyire nem hallható, csupán látható. És persze érezhető és vágyható. Nemcsak mondatrészeket választ el (vagy nemcsak mondatokat köt össze)

(...)

Előkelő írásjel; valódi előkelőség ez: finomság és nem fennhéjázás. Régimódi, egy kicsit rezignált; régi, de nem

.Graciőz" kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában / 31