Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

L. Varga Péter: „Még szabadságot is álmodhatunk ide." Közép-Európa és a diktatúrák „csendje" Esterházy Péter nyelvművészetében

ilyen a hallgatás és az elhallgatás ellenpontját képezi már azzal is, hogy megszólal: „az irodalom néven nevezi a dolgokat. Ami nem kevés."37 Ennek következtében nem csupán az irodalmi mű, hanem a befogadás kockázata is fokozódik, hiszen a nyelvi létesítés a nyílt beszéd kor- látozhatatlanságának képzetét sejteti, ami viszont a szerepek és funkciók radikális átrendeződésével és felülíródásával jár:

A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová teszi önnön korlátozásának határait. Részint az említett megnevezési mámorában teszi máshová, részint gyanakvásból, abbéli gyanakvásából, hogy ahová a »Titok« tábla tétetett, és a titokról valóban hallgatni lehet csak, ott még nem titok van, hanem hazugság.

A halacska csodálatos élete, 243-249, 248.

37 A hallgatás irodalmi, azaz materiális alakzatai viszont nem ebben a dichotómi- ában és oppozíciós rendszerben határozhatók meg, hanem az irodalmi szöveg konstitutív eseményeként - nem a beszéd ellentéteként, hanem a beszéd „másikaként". Ehhez lásd Lőrincz Csongor, „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni" (A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában) [Lásd jelen kötetben], - Az irodalom néven nevező gesztusa, „ami nem kevés", lesz az alapvető megkülönböztetés, ami a modernség irodalmát jelöli, úgyszólván „a nincsben a van" ereje. A Bevezetés a szépirodalomba egyik Kosztolányi-átiratában a Paulina című Kosztolá- nyi-elbeszélés (1929) - mely beszkennelt anyagként teljes egészében olvasható az Esterházy által átírt és szintén beszkennelt kézirat mellett - zárlatában a sztoikus bölcs és a költő elmélkednek Paulina, a kocsmároslány elhurcoltatásán és hangos sivalkodásán, amikor a költő a következőképp foglalja össze a látottakat és hallottakat: „Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami." (Kosztolányi Dezső, Paulina = Uő., Összes novellái II, Osiris, Budapest, 2007, 70-71: valamint Esterházy Péter, Bevezetés a szépirodalomba [1986], Magvető3, Budapest, [é. n.], 583-587.) Esterházy átiratában a zárlat ekképp hangzik: „Az igazság az utcán járt és szólt, (kiáltott) És mi meghallottuk a szavát. Ijedten emelkedtünk föl ágyunkból. Nem bírunk elaludni, és nem tudjuk folytatni félbehagyott beszélgetésünket. Róla gondolkodunk. Az igazságról. Lásd, még mindig csak erről beszélünk. Ez nem kevés, (ez több, mint semmi) (azért ez is valami)" (

Bevezetés a szépirodalomba, 586.) - Az irodalom eltéveszthetetlen tapasztalataként azonosított igazság az „ez is valami" viszonylagosító modalitásáról az „ez nem kevés" (azaz: sok) fokozó tulajdonlására korrigálódik, vagyis értelemszerűen felértékelődik, miközben a zárójeles kiegészítés egyszerre fűz mindehhez ugyancsak relativizáló megjegyzést a „semmi" játékba hozásával, majd önreflexív módon a korrigált irodalmi tárgy és a korrekció eseményét kommentálja („azért ez is valami"). Érzékelhető, hogy az igazság irodalmi diskurzusához való viszony időbeli és térbeli (materiális) kiterjedéssel egyaránt bír, miközben hogy „hová mutat az irónia hegye, nem tudni" - Esterházy itt is a beszédpozíciók, szerepek és a ki-mondás (Aus-sage) által keletkező beszéd változó, ezért rögzítetlen diszkurzivitását inszcenírozza, viszonylagossá téve az egyoldalú olvasatok hierarchizáló rendszerét.

176 / L. Varga Péter