Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

L. Varga Péter: „Még szabadságot is álmodhatunk ide." Közép-Európa és a diktatúrák „csendje" Esterházy Péter nyelvművészetében

értelem" eszméjét és helyette a megnevezés hermeneutikai (és finoman teológiai) horizontjában („van, ami van") a létesülés kontextusait rögzíti. A „van" finom elmozgása egyfelől a teremtés-megnevezés beszédcselekvése, másfelől a „használat céljából rendelkezésre álló készlet" felé (beérni annyival, amennyi van, amennyi rendelkezésre áll) nem véletlenül olyan, illetve az a gesztus, amely független az egyéni beszélő affektiv intencióitól (érzékenységétől), még csak nem is valamely beszédszituáció következtében előálló protokolláris formula (udvariasság), hanem mindenekelőtt erkölcs. Minthogy azonban az erkölcs is - Paul de Mant parafrazeálva - egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül,'3 ugyanúgy a nyelv fennhatósága, „van"-ja alá tartozik, mint a pragmatika kikényszerítette nyelv- és szóhasználati figyelem, valamint fegyelem.13 14

Alighanem mindez magyarázza azt is, hogy Esterházy korai esszéi és publicisztikája a vélemények, nézetek, látásmódok sokféleségét, a különböző diskurzusok és beszédmódok szabad egymásmelletti- ségét és variálhatóságát, a polimodalitás rugalmas, gyakran bekezdésen vagy akár mondaton belül változó megnyilvánulásait viszi színre.15 1988 és 1991 között keletkezett közéleti írásai éppen ezért elsősorban a nyelvnek - ily módon közvetlenül az általa az egész életművön át regisztrált, reflektált „van"-nak - felelnek meg, éspedig abban az értelemben, hogy a mondás mikéntje a nyelv történő „igaz13 Lásd Paul de Man, Az olvasás allegóriái [Rousseau - Allegória (Julie)], ford. Fogarasi György, Magvető, Budapest, 2006, 240-241

14 „A szavak múltja", azok ismerete, a megnevezés jelen idejében, de a szavak múltjában is ott rejlő időiség teológiai vonatkozása a Hrabal könyvé ben szintén egymás mellé kerül, ugyanakkor - Esterházy ellenpontozó, illetve a „társdiskurzusokat" mindig szóhoz juttató beszédmódjában - a teológiai és a pragmatikai kontextus kölcsönösen felül is írják, illetőleg revideálják egymást: „Az idő első pillanata azonos a Teremtés pillanatával, írja Szent Ágoston: az időre vonatkozó megjegyzések komolytalanok, nincs mit védekezni, a mondatokat úgy átitatta az idő, tocsognak benne, korántsem lubickolnak, legjobb esetben tapicskolnak, csavarni lehet belőlük az időt, mint nyirkos konyharuhából a réges-régi vizet.” Esterházy Péter, Hrabal könyve [1990], Magvető, Budapest, [é. n.j, 11.

15 Ehhez lásd Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter, Kalligram, Pozsony, 1996, 240-253. „Azt mondhatjuk - írja erről, közelebbről Az elefántcsonttoronyból (1991), valamint A halacska csodálatos élete (1991) esszé- és publicisztikagyűjteményekről Esterházy monográfusa -, olyan nyelvhasználat vetíti itt előre a magyar irodalmi publicisztika egy lehetséges fordulatát, amely a saját kijelentésérvényét nem függetleníti az odaértett olvasói »viszontbeszéd« igényétől." (243.)

Még szabadságot is álmodhatunk ide" /165