Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár Szabó Ernő: „Graciőz" kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában

A hagyományképződés és kánonalakulás szempontjából már az is figyelmeztető lehetett, hogy a szöveget mindig nagy nyelvi biztonsággal hangoló Esterházy-elbeszélés éppúgy távolságot tart a gondolatilag nagyon erőtlen Krúdy-művek érzékietekből kibomló hangulati perfekciójától, mint Kemény Zsigmond bölcseleti nehézkedési], nyelvileg, sajnos, máig kiaknázatlan analitikus intellektualizmusától. Krúdyhoz képest a Mikszáth-féle kisprózái modell talán azért bizonyult Esterházy kezén termékenyítőbbnek, mert játékos önreflexiója nagyobb teret ad a (mindig racionális) irónia kettős potenciáljának,2 mint a melankolikus álomiság, képzelet és emlékezet terébe telepített Krúdy-fantáziák pazar hangulati teljesítménye. Ha mégis történeti-epikai közelségét keresnénk ennek az átfogó és konzisztens folyamatrajzra képtelen írásmódnak, a fenti okokból leginkább talán még a 18. század „racionális" elbeszélőinek azt a játékos iróniáját említhetnénk, amely - kivált és elsőrendűen Laurence Sterne Tristram Shandyjében - kortársaihoz képest sokkal többet enged át a jelentésképzés játékában való befogadói részesülésnek.

A hagyományhoz való viszonyának ezzel a sajátosságával Esterházy prózája azonban olyan lehetséges kánoni átrendeződés előtt is megnyitotta az utat, amilyenre eleddig kevés példa volt a magyar nyelvű elbeszélés történetében. A magyar irodalmi kánon epikai vonulataiban hagyományosan ugyanis nem tudtak szert tenni meghatározó helyre olyan alkotások, amelyekből hiányzott a valóságábrázoló társadalomkritikai érdekeltség, a sorsközösségi érzékenység,

2 A kettős potenciál Esterházy értelmezésében nem viszonylagosságokat tesz láthatóvá, hanem inkább az ellentétek „aemulatív" hasonlóságait: „Irónia, Musillal szólva: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok." Esterházy Péter, Kis Magyar Pornográfia, Magvető, Budapest, 1984, 40. Rejtettebb módon működik ez a „versengés" az irónia olyan távlatában, ahol a távolságtartó keretezés finom áttétellel teszi lehetővé, hogy az értékviszonylagosság kölcsönössége váratlanul hasonlóságban (itt: Horthy megítélésének hasonlóságában) stabilizálódjék: „Képzeld, öregem, az apám fölkereste Horthyt. Akkor már nagy lehetett a baj. Gondolom, a kiugrással bajmolódtak. [...] Egyébként apámat Horthy habitusa kellemesen meglepte, nem mintha lettek volna a habitust illetően előzetes várakozásai. Meglepne, ha apám ennek előtte gondolt volna Horthy habitusára... Az arisztokraták majdnem ugyanúgy éreztek a kormányzóval kapcsolatban, mint a népi írók." Esterházy Péter, Esti, Magvető, Budapest, 2010, 24-25.

.Graciőz" kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában /13