Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Váradi-Szitha Ábel: „...Telitett tér, álló idő..."

önfelszámoló retorikája alól, majd a nyelv ént létesítő erejéhez visz- szautalni („[...] Dísztelenebb / a beszéded, de csupa mozdulat, / mint a Kezdeté: főnév-ragokat / rügyez s jelzőbe borúi az ige: / isten van a nyelvtanban: amibe / kapcsolni tudsz, amire van szavad, / mindaz lehetsz, mindaz vagy!"), végül a létesített ént megtöbbszörözve visszaírni önmagába („szökik a lélek, nem is egy, de száz. / Mi vagy? Ne szégyeld: örök változás!"), így tulajdonképpen egy buddhista tanításban ismerve önmaga nyelvet uralni képtelen énjére: „Maradandó nyugalomra számítani hiú reménykedés, mert a testi és lelki élet szüntelen folyásban van, a lét minden eleme folyton keletkezik és enyészik, semmi sem állandó, csak a változás."46 Ahogy arra Kulcsár-Szabó Zoltán is utalt már, a Tücsökzené ben minden mozgásban van, „suhog", így az emlékképek sem egy panoptikum mozdulatlanságában, hanem folyamatos keletkezésben és elmúlásban vannak jelen,47 amely káprázatszerűségre ráadásul a 310. Nem igaz! című vers szinte tanító célzattal hívja fel - mintegy „autoszuggesztió"-ként - a figyelmet („Aki meg ért, gondoljon a maga / életének káprázataira, / s mondja, hogy: hipp-hopp! Mondja, hogy... Mit?... Azt, / amit én, hogy: az egész nem igaz!").

A Verkli gépszerű ismétlődéséből, amely a szubjektum és az objektum vonatkozásában is generálja a „valóságot", érzéki benyomásokat, betegséget, szerelmet, kábítószert és intertextusokat („verkli bent és verkli odakint..."), Az elképzelt halál (p. „parinibbána") jelent csak kiutat, még ha csak időlegesen is (mint „Közjáték"). A halál utáni lét sajátos lírai referenciája már ígéretként íródik bele a 234. Pokol és a 328. Buddhista pokol című versekbe, amelyek egyaránt a buddhista kozmológia hat világ tanához (Schmidtnél: „istenek, emberek, démonok, állatok, kísértetek és pokollakók")48 köthető interpretációs megoldásokat implikálnak, hiszen mindkét versben a lírai én érzelmei generálják a poklot (a Pokol esetében a félelem,

46 Schmidt, I. m., 122.

47 Lásd Kulcsár-Szabó, Lírai hang, emlékezés és fikció, 256.

48 Schmidt, I. m., 131.

...Telitett tér, álló idő..." / 367