Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)
Kulcsár-Szabó Zoltán: A (túl)élő üzenete
Baránszky-Jób Szabó Lőrinc tárgyleíró verseinek azon vonását emeli ki, hogy ezek az allegorikus vagy szimbolikus reprezentáció, illetve a puszta leírás helyett (talán inkább szenzuális, mint emocionális értelemben) „együttéreznek" a tárgyakkal, és valójában ebben (és nem valamiféle mechanikus allegorézisben) rejlik az oka annak, hogy lehetetlen nem ráismerni magára a költőre is például a Szamártövisben.9 A költemény ebből a szempontból valóban a Te meg a világ című kötet egyik fontos, sok oldalról körüljárt témáját és költői dilemmáját összegezi, azt a kérdéskört, hogy a köteteimben szembeállított két pólus viszonyát miként lehet oly módon feltárni, hogy az magába foglalja a testi és tudati létezés dualizmusát is, és ezenközben különös figyelmet szenteljen annak, hogy ez a dualizmus valójában nem ad megfelelő támpontokat a világban, a (kül)világgal való relációban önmagát vizsgálata tárgyává tevő szubjektum számára, hiszen - amiről a Szabó Lőrinc-szakirodalom újabb darabjai rendre megemlékeznek - ezen művelet során mindkét pólus mondhatni testiesül. Testként, a külvilággal, más testekkel való érzéki érintkezés révén lesz képes az én arra, hogy önmagát mint ént el- vagy körülhatárolja, önnön kiterjedtségéről és határairól tudomást szerezzen, még akkor is, ha ez a testként való érintkezése vagy akár: tövisszerű belefúródása a világba éppenséggel a saját integritását is kiszolgáltatja. Éppen ezt sugallja a Szamártövis ebből a szempontból talán legmarkánsabb jelenete, a második szakaszban előadott, amúgy számtalan irodalomtörténeti előképpel összefüggésbe hozható10 kis dialógus („Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely / megbántott - Jaj, ne bánts!"), ahol az egymással érintkező élőlények, testek (egy beszélő kéz és a tüskés felületű növény) találkozása mintha elkerülhetetlenül 9 Uo„ 187. 10 Teljesen esetlegesen kiemelt példákként Janus Pannonius De Silvia (Szilviáról) című epigrammájára („Quam si per spinas incedens, Silvia, densas, / Dixeris: ista meum, laesit iniqua, pedem.”; Berczeli Anzelm Károly fordításában: „Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e: / Vérzik a lábam s jaj, épp ez a tüske hibás!"; Csorba Győző fordításában: „Hisz ha töviskes a rét, s megvérzed rajta a lábad, / ezt vagy amazt a tövist szidni jogod van-e, mondd?") lehetne hivatkozni, de akár - a 20. század elejéről - a természetbarát német irodalmár, Hermann Löns egy versezetére is („Du bist als wie ein Distelkraut, / Das sticht den, der es bricht, / Und A (túl)élő üzenete /119
