Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[69.] A Nemzeti Színház igazgatójának, Sziládi Jánosnak a pártvizsgálata - 1982
Szigorúan titkos is figyelmeztettük már többször Sziládi elvtársat. És elvárjuk, hogy a jövőben az egész szocialista magyar színházi kultúra érdekében komolyan vegye a pártszervezet figyelmeztetéseit, hiszen — úgy gondoljuk — ezt nem valami alaptalan nemzeti színházi „gőg” mondatja velünk, de mégis a Nemzeti Színház hivatása is abból áll, hogy hasson a többi magyar színházra - mert akár elismerik, akár nem - mindig is hatott a jó példával és rosszal is. Szeretnénk, ha Sziládi elvtárs belátná, hogy a Nemzeti Színház múltja nemcsak tagadást érdemel. Ha megvizsgálná a múltbeli eredményeket és arra építené a jelent, mint ahogy a jelen a jövő záloga is. Szeretnénk, ha Sziládi elvtársnak önálló véleménye lenne, hiszen a felelőssége egyszemélyi, tehát ez nemcsak a társulat, hanem az ő érdeke is, hiszen a kritika nélkül átvett vélemény szegényebbé teszi az ő fejlődését is. Összegezve: Sziládi elvtárs orientációja ebben a pillanatban egyoldalú. Ezen feltétlenül változtatnia kell, mert tapasztalatból tudjuk, hogy az egyoldalúság melegágya a klikkeknek, az elvtelen csoportosulásoknak. Egy valóságos egység az Igazgatásban, ahol megfelelő helyet kap az üzemi demokrácia gyakorlása és nem csupán annak látszata, utat talál a tagsághoz, őszinte légkört eredményez, amelyben mindenki boldogan és készséggel áll a megújulni akaró színház szolgálatára. E nélkül színházunk csak épület - méghozzá csúnya épület, a tagság, a művészek boldog alkotó közérzete teheti csak élővé. Még valamire szeretnénk felhívni Sziládi elvtárs figyelmét: az ízlés véleményünk szerint nem világnézet csak annyiban, hogy az ízlés tükre a világnézetnek, de sem az ízlés kategóriáját nem lehet vélemény központúvá tenni, éppen úgy, mint a szövetségi politikát sem lehet mindenre magyarázatként felhasználni. Lehet pl. a nyugatról importált antihumani- tás valakinek az ízlésében helyet kap, de azért még sem fogadjuk el. Jó volna, ha ebben a kérdésben szót érthetnénk Sziládi elvtárssal és együtt küzdhetnénk a ma már oly sematikus „feketére lakkozás” ellen. A nihil végül is nem a szocializmus talaján virágzik. Ne akarjuk ide ültetni, biztos, hogy elfonnyad, de addig is kárt okozhatunk vele. És ha már anihilista törekvéseket szóba hoztuk, tisztességünk úgy kívánja, hogy megkérjük Sziládi elvtársat, kísérje figyelemmel, hogy az u.n. „polgár pukkasztás” sikeres törekvés-e nálunk. Ugyanis közönségünk többnyire egészséges életösztönében nem telitalálat. Ő nem pukkad, hanem esetleg a szünetben haza megy. Legközelebb meg másik színházba vesz jegyet és bérletet. És mi ezek után akár meg is pukkadhatunk. Végezetül a Nemzeti Színház pártszervezetének az a kívánsága, hogy olyan egységes Nemzeti Színház jöjjön létre, ahol a vezetés és a társulat egysége valósul meg, mert csak ennek birtokában realizálható az önálló arculatú Nemzeti Színház, amely képes betölteni társadalmi funkcióját a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában. Igaz ugyan, hogy 558
