Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos- megint a stílusegység kérdése - sokan realisztikusabban játszották, a Pápai, a Fülöp, a Sinkó Laci. Vagy ez csak a Majorra vonatkozik? Jósfay György: Azt hiszem, ezt nem lehet így szétválasztani, mert ugyanebben a komédiában vesznek részt. Tehát ha azt mondom, hogy van egy nagy társadalmi komédia, ahol a színész csak annyival játszik többet a többinél, hogy ő még plusz színész is. De ebben a felfogásban akkor igazolódik a fiú, aki azonban azt hiszem, sehogysem igazolódik, hogy akkor ő is, mint apa, egy másik színtársulat tagja, játssza a maga szerepét, a király egy másik társulat tagja, stb, stb, - akkor van egy ilyen lehetőség is a stílusegység teremtésére. Ott, ahol a Pista a fordulatot látja, hogy zsarnok, zsarnok, zsarnok, nekem volt egy kérdésem, hogy ezt mitől mondja ilyen hirtelen, mert nem azzal az erővel mondja, mint aki most mindent leépít és marad az ő saját egyénisége, hanem úgy azzal a hangsúllyal mondja a Major, mint egy durcás gyerek: zsarnok, zsarnok, zsarnok, a franc egye meg. Iglódi István: Én ezt nem érzem. Babarczy László: Ne haragudj, ez biztos, hogy így van. Nincs meg a lépcső hozzá, ha hirtelen jön. Szirtes Tamás: Engedjétek meg, ez egy nagyon komplikált dolog, mert itt tulajdonképpen minden csak egy áttételben érvényes. Mondjuk az a szituáció, hogy ő nagyon beteg, rosszul lett a királynál, és éppen hogy megúszta ezt a gonosz embert, utána otthon van, és lejátszódik a jelenet, - ahogy Te mondtad, - ami számára egy jó játék lehetőség, a fiával való teátrális jelenet, hogy gyere vissza fiam hozzám. Minthogy ez az egész igen komplikált egy néző szemével gondolva, hagyományosan azt igényelném, hogy ha egy ember nagyon beteg, - ez az alapszituáció - plusz még egy ilyen jelenet jön, akkor ennek maradjon valami nyoma. Ha valaki ilyen beteg, az másik percben ne táncoljon és ugráljon. Az előző szituáció ne legyen elejtve, mert ahogy most mondod, pontosan értem. Ott azonban nem volt világos, kavaró volt, és valami kusza dolognak éreztem. Hogy egy ilyen apró rendezői dologról beszéljek, mondjuk jelenetépítésben egy ilyen „le-föl, le-föl”-t éreztem. Mert ez a dolog nem volt következetesen végigcsinálva. Megy-megy-megy egzisztenciálisan lefelé, és egyszerre csak le volt tagadva az előző szituáció, amikor eljátssza a fiának azt a jelenetet. Én értem ezt, de akkor viszont azt nem tudom, hogy ebben, - mert nagyon érdekes, amit mondasz, — nincs-e valami olyan nüansz, ami nem tette világossá, mert a szerepjátszásnak az a konzekvenciája, hogy a reálszituációt sem hiszem el. Ha valaki azt játssza, hogy ő nem olyan nagyon szomorú a megcsalatottság miatt, hanem az csak egy ürügy neki, akkor nem tudom, hogy valóban beteg-e. Elvesztem azt a pontot, az igazságnak azt a pontját, amivel én, mint néző, azonosulni tudok. Tehát hogy tényleg rosszul van, vagy azért van rosszul, mert jön ez a gonosz ember, aki erősebb, stb. Tehát azok a kapaszkodó pontok voltak előttem nem 36
