Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[30.] Az Új írás vita - 1973
Szigorúan titkos A közönségről folyó polémia részben az angol publikummal való összehasonlítás jogosultsága vagy jogosulatlansága körül forog; Mihályi Gábor (májusi szám) hamisan képzeli bele magát „egy munkában, családi gondokban elfáradt angyalföldi munkásasszony” helyzetébe, s állítja szembe a „művész színház”-at a szórakoztató színházzal; Major Tamás a közönséggel való gyakrabb találkozás fontosságára figyelmeztet: tanulni kell tőle - s tanítani. A színházi rendszerrel, a színházakban uralkodó gyakorlattal kapcsolatos vélekedések típusai kifejeződtek a szövetség közgyűlésén is; ezek között akad illuzórikus — ám „jól hangzó” megnyilatkozás — önálló művészi csoportosulás a „bürokratikus” szervezet helyett, a bukás joga (Mihályi Gábor), de bőven található helyes megjegyzés, javaslat is: Hermann István fejtegetése a színház „gondolati támasz”-áról, kapcsolatáról az aktuális politikai kérdésekkel, az epigonizmus és rutin gátló szerepéről, kapcsolat a táncművészetekkel (ez a gondolat Mihályi Gábornál is hangot kap) stb. Figyelemre méltóak azok a megjegyzések, amelyek — Koltaitól, a vitaindító cikktől függetlenül — a színházi kritikára vonatkoznak. Nagy Attila (júliusi szám) műhelymunkának látja kritika és színház együttműködését, s kritikai folyamatként érzékelteti a próbákat is: „Szeretném ha próba közben zajlanának le olyan viták, amik mostanában csak a bemutatók után pattannak ki”; ezzel egyszersmind a színházi demokratizmus - a vitában sajnálatosan háttérbe szoruló - problémáját is érinti. Major Tamás a kritika tudomásul vételére szólít fel — szélsőséges példával illusztrálva: a „feljelentést” is a kritika kategóriájában tartva számon -, Magyar Bálint (májusi szám), P. Nagy László (júliusi szám) a kritika sznobizmusát utasítják el, azonos eszmei hitelt, mércét várnak el a külföldi s a hazai - fővárosi és vidéki - produkciók megítélésében. Az Új írás színházművészeti vitája képet adott mai kritikánk vitázó módszeréről, ennek színvonaláról. Disszonáns hang szinte nem volt (noha pl. Magyar Bálint támadható érveléssel, beszűkült információszerző gyakorlat jegyében vonta kétségbe Koltai megállapításait - „hallotta, de nem volt jelen” stb., Kazimir szenvedélyessége is a korrektség határain belül maradt.) Az Új írás nem vállalkozhatott a magyar színházművészet teljes helyzetfelmérésére. Nem sikerült egyenletes színvonalú vitát kibontakoztatnia (Mihályi Gábor, Both Béla, Magyar Bálint hozzászólásai a gyengébb teljesítmények közé tartoztak); a „praktikus” igény keveredett „protokolláris” szempontokkal. Mindenesetre kétségtelen eredménye a vitának, hogy az ötletszerű kiindulás végül is részesült a szükséges korrekciókban; hozzájárult a vitás kérdések józan, a realitásokkal számot vető átgondolásához, tisztázáshoz, segített a színházművészek körében meggyökeresedett „elméletellenesség” további felszámolásában. A következőkre kellene törekedni a továbbiakban:- egy bizonyos idő elteltével visszatérni a vitában feltárt problémákra: megvizsgálni változás és változatlanság arányait; 163
