Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

„MINDENKI TÚLBESZÉL FELADATÁN” A Babits Emlékkönyvről

zösségi gesztus a kolofon oldalon szereplő mondat: „Az Emlékkönyv írói tiszteletdíjukat, a kiadók a tiszta jövedelmet Babits Mihály síremlékére ajánlották fel.” Az írók és olvasók ünnepélyes összetartozásának érzését fokozza, hogy a kétezer megjelent kötet minden példánya külön számozást kap. A folyóirat szellemének továbbélését a központi helyre nyomtatott jól ismert Nyugat-embléma, a folyamatosságot pedig a címlap alján lévő rövid hír jelképezi: „A Magyar Csillag előfizetőinek illetménykötete”.

A kötet monografikus szerkezete, tematikus szigora paradox kapcsolatban áll a megírás és megjelenés gyorsaságával, tehát az írások nekrológ jellegével. Hiszen az előbbi az objektív értékelés kerete szokott lenni, az utóbbi viszont egy megrendítő pillanatban, az élet és halál mezsgyéjén megszülető, kultikus hagyományokat követő, szubjektív búcsúztató. A nehézségekről Illyés maga vall a gyászbeszéd megírásának érzelmi kálváriája kapcsán: „A harmadik papírt téptem el, nem kezdem újra. [...] A halotti beszéd fogalmazványait tépem.”20 Ahogy a gyászbeszéd fogalmazása közben vívódott, hogyan is szólaljon meg, és a nekrológ fájdalmas műfaja elől a tanulmány vagy az emlékezés irányába akart kitérni, úgy töprenghetett azon, hogy az Emlékkönyv ben milyen hangnemet üssön meg, mint szerkesztő. „A gyász két útárka a nagyképűség és a hisztéria. Ő tanított mértékre.” Mint látjuk a mérték elvét választotta, úgy érezve ezzel állít Babitshoz méltó emléket. A kötet szerkezete által diktált mérték és a friss fájdalom nagyságának ellentétéről, az írás nehézségéről a kötet szerzői közül többen vallanak. Érdemes felidézni a szinte szó szerint visszatérő töprengéseket. Cs. Szabó László: „Életében tárgyilagosan tudtam róla írni, de most a halhatatlanság nyomasztó tárgyilagossága megbénít s apró emlékek mögé kerget.”21 Fenyő Miksa is hasonló módon tépelődik: „És most mit írjak?” - kérdezi, s ő is az emlékek felidézésébe menekül az elemzés gesztusa elől: „Majd később, a gyász órái múltán, érdemes lesz a lélekbúvárnak elgondolkodni ezeknek s hasonló változtatásoknak a hieroglifáin.”22 Gyergyai Albert: „Nem tanulmány ez, csak emlékezés beszélgetésekre és olvasmányokra [...] ez a pillanat az, az elmúlás és öröklét között, amikor hirtelen villanásként érezzük veszteségünket [...] Ilyenkor nemcsak kötelességünk, hanem egyetlen vigaszunk is, hogy magunk elé idézzük, bármily ürüggyel, aki elment.”23 Azok, akik egy-egy kiosztott téma részletes feldolgozásán fáradoznak, miközben a rövid határidőt meghazudtoló valóban színvonalas tanulmányok születnek kezük alatt, azok is úgy érzik, mentegetőzniük kell a műfaj kettőssége miatt. Gyakran ismétlődő gondolat, hogy a jövő tudománya felé fordulnak segítségül, úgy érzik írásuk üzenet az elkövetkező nemzedékeknek. Tolnai Gábor Babits esz20 Illyés Gyula: Az ismeretlen. In: B.-Emlékkönyv 185.

21 Cs. Szabó László: A tanítványok. In: B.-Emlékkönyv 85.

22 Fenyő Miksa: Kusza emlékezések Babits Mihályról. In: B.-Emlékkönyv 128, 130.

23 Gyergyai Albert: Babits és a franciák. In: B.-Emlékkönyv 45.

253