Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„MINDENKI TÚLBESZÉL FELADATÁN” A Babits Emlékkönyvről
naplójában. Szabó Zoltán is a háború már-már apokaliptikus képei közt jeleníti meg Babits temetését. A Jelenkor hasábjain publikált beszámolójában a gyászolók közösségének csoportját képzeletben kitágítja: a halottasházat, amely felé a gyászmenet halad, megkülönböztetten fontos, mintegy középponttá kristályosodó helynek érzi. „E középpont köré képzeltem pár hirtelen vonallal kirajzolva az országot. Ez az ország területben ma gazdagabb, mint öt évvel ezelőtt, szellemekben szegényebb. [...] Kissé kívülebb húzom a szemhatár körét. Körös körül háború van, tankok morajlása, csizmák kopogása, repülők berregése, sötétbe burkolt városok.”3 Cs. Szabó László is a veszteség önmagán túlmutató, szimbolikus jelentőségét hangsúlyozza, mintha Babits halálának bekövetkeztével a természet rendje bomlana meg. Azon az éjszakán „hirtelen abbamaradt a nyár, száraz vihar csattogott a ház körül, elfulladva kimentem a tornácra, abban a pillanatban a villám bevágott a közeli kertbe. A világ iszonyú viharral jegyezte be utolsó óráit az egyik tanítvány emlékébe.”4 Ötven év távolából visszatekintve Vas István pedig az egyetemes kiszolgáltatottság érzékeltetésével foglalja össze gyászuk lényegét: „Olyan nehéz volt az élő magyar irodalmat Babits nélkül elképzelni! Mintha nem egyszerűen a legnagyobb költőnk hullott volna ki az élünkből, hanem egy védőfal dőlt volna össze körülöttünk.”5 Babits halála után felgomolyló rossz előérzetek első beteljesedése a hivatalos Magyarország azonnal megnyilvánuló, lehangoló közömbössége volt, mely a temetésen vált nyilvánvalóvá, hiszen a szertartáson kormányzati szerveknek - Vas István szavával élve - „árnyéka sem volt jelen”.6 De a temetés máig igazán fel nem tárt jelentősége abban állt, hogy nemcsak a hivatalosságok maradtak távol, hanem a tömegek is. A Magyar Nemzet tudósítója keserűen állapítja meg: ,J5abits Mihályt temetni gyűlt össze egy milliós városból egy maroknyi tömeg. Nem feketéllik tőlük a temető, nem állják el az utakat s autóik sem parkolnak a ravatalozó mögött. Gyalog jönnek egyszerű ruháikban, zárt kis szekta [...] Az élő magyar irodalom zarándokolt ki a kerepesi úti temetőbe.”7 Természetesen a visszaemlékezők és nekrológírók pártállásuk és hovatartozásuk szerint értékelik a történteket. A jobboldali sajtó beteljesedve látja saját igazát, lám Babits Mihály senkinek sem kell. Szekfü Gyula ellenkezőleg száműzötteknek érzi a megjelenteket, akik „a nemzeti szellem” letéteményesei, ők hűségesen kitartanak kötelességük mellett, egy olyan világban is, ahol az emberek saját hasznukon kívül egyebet már nem ismernek.8 Vas István Babits költői sajátosságával, a befogadás nehézségével magyarázza az érdektelenséget: „régóta sejtettem, hogy Babitsnak 3 Szabó Zoltán: Babits temetésén. Jelenkor 1941. 16. sz. aug. 15. 1. 4 Cs. Szabó László: A tanítványok. In: B.-Emlékkönyv 135. 5 Vas 1990. 241. 6 Vas 1990. 242. 7 -a: Eltemették Babits Mihályt. Magyar Nemzet 1941. aug. 8. 5. 8 Szekfíí Gyula: Temetés után. In: B.-Emlékkönyv 135. 249
