Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
BENSŐSÉGES TÁJKÉPEK, FELHŐVEL Ismeretlen versek a fiatal Babits műhelyéből
képp próbálkozott mint kortársai. E területre is illik Nemes Nagy Ágnes megállapítása, hogy a fiatal Babitsot „a filozófiai alapkérdések sora, ember és világ, szubjektum és objektum viszonya, élet és halál, a megismerés, a kifejezhetőség, az emberi egzisztencia” érdekli elsőrendűen. Felhívja arra is a figyelmet, mint a kortársakétól eltérő, értetlenséget szülő újdonságra, hogy az „életrajzi elem”, a „szokásos emocionális körök” hiányoznak a pályakezdő Babits költészetéből.5 E gondolatmenethez azonban kiegészítésként tegyük hozzá, hogy a hagyományos, nagy költői témák közül egy mégis a kezdetektől jelen van, s ez a természeti táj ábrázolása. Gondoljunk arra, hogy Babits ciklust is összeállított tájleíró verseiből Pay- sages intimes címmel, valamint első kötetében az Aestati hiems és a Szöllőhegy télen, a második kötetében az Új leoninusok sorolható még e típusú költemények közé. A táj leíró verseket Rába György monográfiájában találóan jellemzi: „a költői tájkép Babits tollán nem természettanulmány vagy zsánerkép, hanem erős érzelmek tükre”.6 Azonban verskötetein kívül ennél több táj verset is számba vehetünk, melyeknek egy része a hagyaték publikálatlan kéziratai közt található, másik része pedig egy rendhagyó novellában, az Útinapló ban van elrejtve.7 A naplószerü bejegyzéseket, esszéisztikus eszmefuttatásokat tartalmazó prózai részek közé Babits ugyanis tizenhat, vagyis kisebb kötetnyi, főleg tájleíró verset illesztett. Az Útinapló című novellának nemcsak versei, hanem prózai részei is jelentősek témánk szempontjából. Babits Anatole France-t idézve írja a szinte rajongó mondatot, hogy „minden tájat más-más isten festett és mindeniknek megvan a maga művészi stílusa, mindegyiknek a maga fogásai.” S rögtön felteszi a választ magában rejtő kérdést is: „Vajon nem méltóbb dolog-e minden művészeti tanulmánynál e mennyei művészek művészetét tanulmányozni?” Majd párhuzamot von saját művészeti közege, a költészet, és a vizuális ábrázolás közege, a festészet, között: „a jó vers szintén tájkép: a mikrokozmosz belső tájainak képe”, sőt gondolatmenetében odáig jut el, hogy a táj élvezettel teli szemlélése a „legbiztosabb hőmérője az esztétikai érzőképességnek. Aki őszintén, képzelődés és szenvelgés nélkül élvezi a tájakat, az már nem lehet közönséges ember.”8 Vagyis szerinte a művésziét egyik legfontosabb összetevője a táj és a környezet érzékeny befogadása, a szenzuális nyitottság a természet jelenségei előtt. Egy másik, az előzőnél jóval ismertebb írásában Petőfi és Arany művészetét összehasonlítva, az elsőt „tükör”-ként a másodikat „festő”-ként jellemzi, egyértelműen Arany művészetét helyezve az általa kialakított értékskála magasabb fokára. E tanulmányában részletesen kitér Petőfi és Arany tájképfestészetének elemzésére és összehasonlítására is: „a legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leírásaiban, a képek bámulatos 5 Nemes Nagy 1984. 9. 6 Rába 1981.97. 7 Útinapló. Nyugat 1909. nov. 1.21. sz. 492-503. In: BMNSz 17-33. 8 Útinapló. In: BMNSz 23-24. 24
