Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

BÁRSONYSZÉK VAGY TÜZES TRÓN Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként

Paulus” hasonlatával e tevékenységből következő köpönyegforgatássá degradálja. „A műfordító - és mentői művészibb, mentői bravúrosabb, annál nagyobb készséggel és annál nagyobb szeretettel - tud adaptálni nemcsak műveket és egyéniségeket, hanem eszméket, sőt világnézeteket is. Talán ez is egyik magyarázója annak a látszólagos, de e művészet-lélektani földerítés után azt hiszem nagyon is magától értetődő ellentétnek, amely megvan az 1915-ös és az 1930-as, Babits, a Saulus és Babits, Paulus között. [...] ABabits-eset egyszerűen: műfordítói pszichológia, adaptátori lélektan. O egyformán jóhiszemű volt 1915-ben és jóhiszemű ma, 1930-ban is. Mentség! Nem tudom.”48 Majd felállítja axióma-szerű tételét: „az örökkévalóság (tehát az egyetlen helytálló) mértékkel mérve mindig a nagy fanatikusoknak volt igazuk. Azoknak, akiknek végig egy meggyőződésük volt.” Vagyis szerinte van egyetlen helytálló mérték, amely szerint az igazság megállapítható, s ezt a mértéket nem mások, mint csakis a „nagy fanatikusok” képviselik. Nagy fanatikus pedig szerinte az, aki nem változtat a „meggyőződésén”. Ezek közé tartozott például Dante is. S ha Babits változtatott a meggyőződésén 1915-höz képest, nem is lehet igazi nagy fanatikus, ami Lakatos gondolat- menetében egyet jelent azzal, hogy nem lehet valóban nagy művész. A logikai csúsztatásoktól hemzsegő gondolatmenet abba torkollik, hogy Babits nagy Dante- fordítása nem más, mint „adaptátori tragédia”, hiszen a költő nem lelki alkatát, hanem csak terzináit tudta adaptálni „az emberi lelkiösméret e nagy héroszának”. Végül levonja a megsemmisítő, Adyt etalonként állító következtetést: „Tévedhet egy kurátor, egy felügyelő, egy inspektor, egy ... Mindenki tévedhet. Csak egy költő nem tévedhet. Nem tévedhet a nemzet, nem tévedhet a nemzedék vezére. Költő? A dalnok tévedhet, a látnok nem. És nem azért nem tévedhet, mert nem szabad tévednie. De nem tévedhet, mert nem tud tévedni. Még ha akar sem tud. A látnok sosem. És... És... Ady Endre nem tévedett volna. Ő sosem. Babits, akinek a védelmében ez a cikk íródott, gyakran. Ő, fájdalom, gyakran.”49 Lakatos kritikája sokban hasonlít Nádass Józsefére, ő is a kurátori döntés igazságát, mely a díj jellegéből következően sok szempontból értelmezhető és vitatható, annak a személyes legitimációnak megkérdőjelezésével vonja kétségbe, amely a kurátori hatalom elnyerésének alapja volt: Babits művészi és erkölcsi kompetenciájának lefokozásával.

Hatvány Lajos is úgy bírálja a Baumgarten-díj odaítélésének módját, hogy a kurátort támadja, és világnézeti csalódottságának indulatát Babits művészetének értékelésén veri le. O is Adyéhoz hasonlítja teljesítményét: „Egy pillanatig, mintha Ady mellé került volna, izgatott retorikáját ömlő lírának néztük, a költészet barátainak minden rajongó reménye és lelkesedése az övé volt.” A húszas években született költészetében csak „izzadt versek dallamtalan mesteré”-t látja,

48 Lakatos László: Látnok és dalnok. A Toll, 1930. jan. 24. 4. sz. 8.

49 Uo. 9.

238