Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
KRITIKÁTLAN KRITIKA Kosztolányi szemináriumi bírálata Babits verseiről
zatot adhat kérdésünkre. A Babits-hagyaték iratai között ugyanis megtalálható az a bírálat, melyet Kosztolányi írt Babitsról, a kézirattári leírás szerint az 1900-as években.8 A kézirat nem ismeretlen a szakirodalom előtt, hiszen Kiss Ferenc is utal rá monográfiájában, Rába György a befejező, erősen bíráló részletét közli is Babits műfordításait elemezve, Réz Pál pedig a Kosztolányi-levelezés kiadásának jegyzetében e kritikát hozzáköti az 1904 nyarán írt levélhez.9 Az írás megléte és dicsérő tartalma mégsem került át a köztudatba, pedig Babits és Kosztolányi barátságának fontos dokumentumával van dolgunk. A kézirat címe, eleje és vége hiányzik, ám Kosztolányi visszaemlékezéseinek, a fennmaradt töredék tartalmának, s a Babits-versek szövegének és keletkezésének ismeretében nagy bizonyossággal megállapítható, hogy az 1903/04 tanév Négyesy-szemináriumán elhangzott bírálat egy részével van dolgunk. Kosztolányi így emlékszik évek múlva a történtekre: „Egy ilyen gyakorlaton egy égő szemű, barna arcú, szekszárdi fiatalember olvassa fel verseit - köztük a Spinozáról szóló szonettjét is -, és fűszeres, új rímeit, ideges anapesztusait éppoly egyénien énekli, mint manapság: Babits Mihály. Ezeket a verseket másik héten én bírálom. Akkor parázs vita támad. Fönn a »hegypárt«-on egy lobogó hajú, fekete ifjú egyszerre fölpattan, s rendkívül indulatosan kijelenti, hogy a költészet célja csupán a haladás, a társadalmi jólét előmozdítása s a közéleti bűnök, visszaélések ostorozása lehet, mire én odavetem, hogy a múzsa mégse szobalány, seprője sincs neki. A terem megzajdul. Tapsolnak és fütyülnek. Ez az indulatos ifjú Vágó Béla, a későbbi népbiztos [...]”10 Babits is hasonlóan idézi fel a történteket, vagyis verseit és kántáló felolvasását fogadó általános derültséget, s azt, hogy kivételt csak Kosztolányi és Juhász Gyula megkülönböztetett figyelme jelentett: „Ez 1903-ban lehetett, amikor fakó téli délutánokon összejöttünk Négyesy professzor ’egyetemi önképzőkörében', ahol jó néhányan voltunk együtt, kik bújtuk a vastag könyveket, és verseket írtunk. [...] Mikor én előmerészkedtem az első verseimmel és fölolvastam a stílusgyakorlatokon, fölolvasásaimat harsogó kacaj kísérte, mert énekelve mondtam a sorokat, és a vers egészen szokatlan és merőben új volt. Négyesy professzor lesújtó kritikát mondott, és az egész egyetemen csak Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső voltak azok, akik védelmükbe mertek venni, bizonygatni próbálták a vers kitűnőségét.” Az 1903/04 tanévben Babits már harmadéves, Juhász másodéves hallgató, Kosztolányi pedig ekkor kezdi az egyetemet. Kosztolányi bírálatában nyoma sincs ennek a különbségnek, hangja magabiztos, ítélete határozott. Elfogultsággal nem vádolható, hiszen Babits műfordításait határozottan bírálja, „színtelenek és középszerűek”, a szerzőről pedig kijelenti megfellebbezhetetlen biztonsággal, hogy nem született műfordítónak. A saját szonette8 Kosztolányi Dezső bírálata Babits Mihály műfordításairól és verseiről. OSZK Fond III/2106. 9 Kiss 1962. 15.; Rába 1969. 24-25.; Kosztolányi 1996. 871. 10 Kosztolányi Dezső: Négyesy László. Új Idők, 1933. jan. 22. és In: Kosztolányi 1977. 39. 191
