Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„NEM TAKART SEB KELL, INKÁBB FESTETT VÉRZÉS!” Ady és Babits kapcsolata a Nyugat első éveiben
ki vérigéket, pongyolán, szeret, az versemet ezentúl ne olvassa. Nádai írásának rokona Bródy Miksa meglepően érzéketlen bírálata a Magyar Hírlapban,17 amelyben szinte tovább vándorolnak a már alkalmazott elítélő szavak és kifejezések. Bródy először Kemény Simont dicséri, aki szerinte messze kimagaslik a kortársai közül: „egyéniség az egyéniségben, tehetség az egyéniségben”, s költészete „az igaz poézis megnyilatkozása”. Hozzá képest a másik költő lehangoló. „Babits Mihály a virtuózabb, tudniillik verstechnikában.” Mégis „hidegen” hagyja őt verselése, és példaként a Vérivó leányok befejezését így jellemzi: „Ez az, amikor a virtuóz elfárad. Teljesen ellomposodik [...] s originalitása egy költőietlen szárazságban merül ki”. Az üres, virtuóz és hideg költő képe tehát központi motívum kritikájában. Sőt a képet még cifrázza is: „nem tudok felmelegedni mellette, elvitatok tőle minden költőiséget”. Összegzésként, a már Ná- daitól ismerős szóval, kíméletlenül megállapítja: „nem költő, hanem dilettáns”. Cikkének végén dicséretként csak annyira futja, hogy elismerje „a tálentumot a kézművességében”. Felismerhetően ezek a sorok csengenek vissza Babits válasz-szonettjében: „Mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuozitás.” Pár sorral lejjebb pedig a kézműves megjelölést fogadja el a költő dacosan fölnagyítva: „ez nem költészet; de aranyművesség!” Miklós Jenő az Egyetértésben egyértelműen kiáll a két költő, Kemény Simon és Babits mellett, de az összehasonlításban nála is Kemény kapja a „mélyebb érzésű” jellemzést, Babitsnak csak a „művészibb” jelző jut.18 A legnagyobb hatással azonban Szilágyi Géza bírálata volt Babitsra. Szinte szó szerinti egyezéseket találunk a kritika és a két szonett között. Szilágyi az Új Idők hasábjain 1909. július 11-én szintén együtt bírálja a két Nyugat-kiadást.19 Babitsot elmarasztalja, Kemény Simont dicséri. „Nagyívü lendület nincsen [Babits] verseiben, sokszor valami hidegség és szárazság teszi rideggé vagy bágyadttá sorait” - írja. Emellett Babits legnagyobb hibájának túlzott zárkózottságát tartja, hiszen szerinte a lírikus lényegi sajátossága ezzel ellentétes, mert leküzdhetetlen vágyat érez, hogy „valójának legtitkosabb sebeit is kitárja a világ előtt, lelkének legrejtettebb rezdüléseit is közprédává tegye, szívének leggyöngédebb érzéseit is megtapogattassa akár a legdurvább ujjakkal is.” Ebben az értelemben dicséri Kemény Simon költészetét, aki az érzékiségnek, „hol kétségbeesetten lázongó, hol ujjongóan diadalmas kiáltásait hallatja”. Nehezményezi viszont, hogy Babits nem ilyen alkat, ő „legkevésbé szemérmetlen, a régi értelemben, tudniillik, hogy 17 Bródy Miksa: A Nyugat két költőjéről. Magyar Hírlap 1909. máj. 28. 125. sz. [ 1 ]—3. 18 Miklós Jenő: Két versesköny. Kemény Simon: Lamentációk. Babits Mihály: Levelek írisz koszorújából. Egyetértés 1909. jún. 6. 133. sz. 14. 19 Szilágyi Géza: Versekről. Új Idők 1909. júl. 11. 28. sz. 30-33. 184
