Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)

Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915

SZERB FRONT 1915 I 485

dél felé. Varjúcsapat? Varjútábor. Soha senki még ennyi varjút nem látott: mozgó, óriás fekete gyászlepel a kék égen. Szárny szárny mellett. Test test mellett. A közeledésük suhogása hangos zúgás lett. Már nem lehetett őket komolyan nézni. El kellett mosolyodni rajta, milyen ijesztő fenségre tud vergődni egy hitvány varjú, ha tömegben van.

Ekkor elhangzott a harmadik trombitaszó. Mi van a repülőgéppel? Hála istennek, magasan és messze repül, mindjárt átlibben a hegyek felett. A hídról leszaladnak az utolsó sappeurök is, még néhány másodperc, azután elhangzik a dördülés, tömör füstfelhő száll fel, a levegőben hosszan sivít néhány végtelenségbe röpített vasdarab, két ló megvadul és elkezd vágtatni, a varjak eltűntek, a hidra újra felmásznak a sappeurök - mehetünk haza.

Délután szerény kopogtatás után bejön hozzám a kis Vujadinovics úr, a házigazdám. Az arca lázas, a szeme megtört, a szakálla reszket. Hosszú és panaszos beszédbe fog, amelyből egyetlen szót értek, mert ez a szó minden európai nyelvben meghonosodott: internálni. Én kérdőleg rábámulok, ő gondterhelt fejjel igenlőleg bólint. Én kételkedtem, ő erősíti. Ül, nagyokat sóhajt - szinte szétreped szűk melle -, könnyek ülnek a szemében. Felállók. Majd tudakozódom, mondom neki. Csüggedten int, hogy érti. Elmegyek a parancsnoksághoz. Úgy-e nem igaz, hogy az itthon maradt férfiakat internálni akarják; hiszen csak a napokban írták össze őket, és csak a napokban kaptak legitimációkat? De mégis, igaz. Sok katona- szökevény bujkál közöttük, elkerülhetetlenül szükséges rendszabály. És különben: parancs.

Beesteledik. Vujadinovics urat már nem láthatom, mert ő már az Etap- pen-Stations-Kommando épületében van. Megvacsorázom. Az urakkal a parancsnokságon sokáig elbeszélgetek. Holnap semmi dolgom, jó napot csinálok magamnak, későn kelek fel - nyolc óra után.

...Nyolc óra tájban még fekszem az ágyamban és alszom. Alszom azt a félálmot, amikor az ember időről-időre felébred, örül, hogy ma jó napja van és tovább alhatik, mint rendesen, sietve elalszik tehát, és alvás közben villámgyorsan változó álmokat lát. Fekszem és álmodom.

Azt álmodom, hogy a levegőben jön egy madársereg. Jelentéktelen varjak, de beláthatatlan fekete tömegben. Test test mellett. Elmosolyodom rajtuk és azt mondom: ha most közéjük süvítene valami, valami kemény és éles tárgy, milyen zajgás lenne az. És íme, már jön is valami: mi? egy vasdarab, amelyet a robbanás kivágott a végtelenségbe? - nem, valami, ami a saját erejéből repül, egy sustorgó légi torpedó, amely közéjük sivít, oda, ahol a legsűrűbben vannak, és én nevetve nézem, amint szétfreccsenti őket, fekete tollak szállnak a levegőbe és élő testek szakadnak darabokra és hallom a rémült rikoltozásukat, amely... Hallom a rémült rikoltozásukat. De hiszen már ébren vagyok, és még mindig hal