Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
464 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI- Isten hozott benneteket - mondja magas, de tiszta hangon és adja nektek Isten az ő áldását és jóságait. A háború rettenetes az országon, és a szenvedés kimondhatatlan... Ekkor elcsuklik a hangja, a szeme könnyes lesz, a sírás fojtogatja a torkát. Ez az ember, amióta bejöttünk a kapun, halálos félelemben reszket.- De jó ember, hát ne félj. Nem akarunk mi téged bántani. Ide mi betértünk egy fél órára, itt megpihenünk, azután megyünk tovább. De se benned, se semmiben, ami itt van, kár nem esik. A szemében még ott vannak a könnyek, a kezében ott a pohár, a szája körül reszketve figyelnek az alázatos ráncok, lenyeli a sírást és tovább beszél:- Nem félek én - mondja szelíd alázattal. De olyan rettenetes, hogy annyi vér folyik. És bárcsak véget érne ez a háború, és ne ölnék egymást az emberek, és ne pusztulnának a mi testvéreink és a ti testvéreitek, hanem élnének békében: és szeretetben egymással. Az ajkához emeli az egyetlen poharat és iszik belőle. Azután tovább kínálja. K. gróf habozás nélkül átveszi a poharat és ő is az ajkához emeli. Az ember áll előttünk: egy kicsit, meghajolva, megadóan, szelíden, alázatosan, mosolyogva. Az arca voltaképpen mongol jellegű. Kis kék szeméből árad a jóság. Konfucse lábainál ülhetne ezzel az arccal. Most már igazán nem fél. Elmondja, hogy ő szolga itt; a templom szolgája és a főtisztelendő úré; egész életében, templomokban és papoknál szolgált; itt már majd húsz éve van; nemsokára hatvan éves lesz.- Holnap van - mondja - Mihály arkangyal napja. Az én védőszentem napja. Holnap jó tésztát akartam süttetni. Ha tudtam volna, hogy jöttök, már a mai napra elkészíttettem volna. Azután illatos almákkal kínál meg bennünket. Az útra is ad almát. Az ezüstpénzt, amelyet az almáért ráerőszakolunk, nem akarja elfogadni; egy ezüstforintot azután gondolkozva néz, és később ezt mondja:- Egymillió ilyen ezüst forintnál kedvesebb volna nekem, ha németül tudnék.- Miért?- Mert akkor meg tudnám érteni a világ tudományait. Hát talán elkívánkozik innen? - Nem, ő nem kívánkozik el innen. Nem is menne el innen. Ő itt megállja a helyét ezek között a szerény viszonyok között, de szép lehet, ha valaki a világban él, és sok jót tesz. - Hát ki él még itt a kolostorban? - A főtisztelendő úr, és a magyar.- Kicsoda?- A magyar. Itt jön-e. Az alacsony ajtón bejön egy ember. Vöröses arcán fehér szakállcso- mók, az egyik szeme vakon összezárva, a másik szemének mozog a héjjá, és a szem, mintha még látna.
