Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)

1967 - Helmut M. Braem: Egy csalódott ember reményei. Beszélgetés Déry Tiborral

1967- Egy rendkívüli, méghozzá szokatlanul terjedelmes művet írni azzal a folyton kísértő gondolattal, hogy sohasem talál majd olvasókra, alig elképzelhető teher a szerző számára. Honnan merítette az erőt munkája folytatásához?- Leküzdhetetlen kényszer megformálni azt a valamit, ami művészi érzésként van meg valakiben. Akkoriban még meglehetősen fiatal voltam, és meglehetősen sok erőm volt ahhoz, hogy minden kétségem és keservem dacára is befejezzem a könyvet. Aztán íróasztalomba zártam.- És önt is bezárták, mert A befejezetlen mondat után lefordította André Gide Oroszország-könyvét. Ilyesmi nem utoljára történt. És az sem utoljára történt, hogy kényszerítve érezte magát: elhagyja Magyarországot...- A Horthy-Magyarország nem valami szabad ország volt, olyan, ahol élni épp lehetett, de írni már nem. így hát igen gyakran megfutamodtam, de sohasem hosszabb időre. Állandó székhelyem Budapesten volt, csupán olykor-olykor kereket oldottam, hogy szabad levegőt szívjak.- Aki a múltjára emlékezik, erősíti a történelmi tudatát, s ez azt a kérdést szegezi neki, hogy vajon vétkessé vált-e mint tanúja vagy részese a történelemnek? Jogosnak ismeri el ezt a kérdést?- Ifjúkoromtól az önkéntes száműzetésemből való hazatérésemig nem volt alkalmam személyes bűntudatot kifejlesztenem; hiszen egész létemmel az ellen tiltakoztam, amit otthon láttam. Miért éreztem volna bármi módon is vétkesnek magamat? Ez a válasz az ön kérdésének racionális részére. 1926 után pedig - most nagyot kell ugranunk - egészen a második világháború utánig (húsz évig) mindig az elnyomottakhoz tartoztam. Ezt beláthatja ön már abból a tényből is, hogy regényemet, A befejezetlen mondatot és sok egyéb könyvemet nem tudtam megjelentetni. Tehát továbbra is ellenzékben voltam, és még mindig nem volt semmi okom bűntudatot érezni. A második világháború után aztán gyökeresen megváltozott a helyzet. 1945-től igenlője és aktív résztvevője voltam, ha nem is politikai területen, az új, ahogy errefelé mondják, „szocialista éra” kezdetének. Egyetértettem azzal, ami történt. Természetesen nem fenntartás nélkül; sosem voltam konformista, még az új gondolatvilággal szemben sem, amelyik meghódította az országot. De egészében elfogadtam. Ez változott az évek múlásával, ahogyan egyre többször belső és külső összeütközésbe kerültem a valósággal. Ezáltal akarva-akaratlan egy bizonyos felelősség- és bűntudat fejlődött ki bennem.- A kérdést olyan tények indokolják, mint az, hogy Déry Tibor 1951-ben az új ideológiai présben sajtolt irodalomról írott tanulmánya miatt publikációs tilalmat kapott, 1957-ben a forradalom leverői kilenc év börtönre ítélték, 1960-ban kiengedték a börtönből. Történelem és egyén kölcsönösen eltérő módon viszonyulnak a bűnösséghez. De metafizikai értelemben ez a különbség elillanni látszik...- Ismeri a Számadás című elbeszélésemet? Ott van az az öreg professzor, aki magára vesz egy bűnt, amit voltaképpen nem követett el - és éppenséggel ebből az irracionális erkölcsi érzékből fakadóan veszi magára. Anélkül, hogy észrevenné, emigrál. Elér a határra, néhány lépésre onnan visszafordul, és meghal, megfagy. Ez nagy67