Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1977 - Tükörcserepek
a 1977 kázó figyelmét egyetlen új vendége sem kerülte el; csodálatos szimattal, mint egy kopó, rései még a vasárnapok zsúfolt déli óráiban is kiszúrt minden újabb székfoglalót. Mint akkor még becsületes ember, ha csak egy szusszanásnyira ültem is le anyámék mellé, tisztességtudón megvártam, míg piszkos körmű jegyosztogató kezével sort nem kerít rám. A képen anyám ül a középen, mellette jobbra-balra Zseni néni és két bécsi barátnőjük, Titi néni és Anti néni, legszélről apám, soványan, fekete keménykalapban. S Ám a hölgyek kalapján? Kocsikerék nagyságú kertészeti remekek, melyeknek termő talaján melyeket felidézve hol a versailles-i királyi kertek ágyasai ozcllőzködnek szöknek emlékezetembe, hol egy sashegyi gyümölcsös piros vagy fekete cseresznyéi, melyek közül egy duplaszárút minden tisztességes ember a fülére akaszt. Vidáman szellőzködnek a pesti korzó hölgyeinek feje búbján. Mi borul ki még az üvegládikából? Nemcsak a képek s a képek keltette közvetlen emlék, de azok további folyamatos oejtnzaporulatai sejtszaporodásai is, melyeket képzettársítási mintáin módszerem szerint halálomig figyelhetnék, követhetnék, ha a toliam meg nem unná. Még szerencse, hogy a jövő - jövőm? - nem foglalkoztat, a sci-fit sosem kedveltem. De újra kérdés: kinek mit használ ez a tetemrehívás? A magam szórakoztatása megéri-e a nyomdaköltséget? A fénynyomó gépek s a nyomdászok munkáját? Az elszámolásra, hál’ istennek, nincs mód, még az én miniatűr világegyetememben sem, sem belül, sem kívül szürke agyállományomon. Maradjunk hát annyiban, hogy fölös munkát végzek, mint a természet is annyiszor, kifürkészhetetlen céljai felé igyekezvén. * Az üvegládikó: szamárháton ülök, az okos, édes állat a németországi Nordeney- sziget fövenyén üget, láthatón kedvetlenül cipelve terhét, s csak az előtte lépegető hajtó - tulajdonosa? - gyeplőrángatásának engedelmeskedve. - Kinek mi haszna ebből? - ismételgeti nyilván magában a már általam többszörösen föltett kérdést. — A gazdámnak? De az szívem szerint nem érdekel, még ha történetesen kedvelném is. De miért kedveljem, amikor természetes hajlamaimról lemondani kényszerít, néha még botját is suhogtatva, ha undok terhemet lövetem lerázom, s ordítva a homokba vetem magam. Fizetségem: a dűnék gyér füvén legeltet. Sajnos, azt hiszem, én sem bánnék Vele különbül szerepcsere esetében. A természet szerkesztési elve sem tökéletes. * Üvegládikó: kép ugyancsak még az időrendiség szabályzata szerint. Az, akit e néven már örökre emlékezetembe (és szívembe) zártam, „Schwester Hedwig” lép ki a színre, világi nővér a nordeney-i gyermekotthon betegpavilonjának első emeletén. Kék-fehér csíkos egyenruhát visel, fején kikeményített fehér fityula. Hátrapillantva ez a kis fehér fityula - a sovány arc fölött a sötétszőke haj fölött - indítja el meghatott emlékeim idetartó menetét: vajon miért épp ez? Különös hatalma van a kis tárgyaknak: egy kopott, fekete levéltárca anyám hagyatékából ... 370
