Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1973 - Betét Aczél György Ember és társadalom című interjújához
1973 harcokhoz kapcsolódva - váratlan kezdeményezés született. Alain Peyrefitte, a jobboldal egyik vezető politikusa, egy tv-vitában kijelentette, hogy egy „vasfiiggöny mögötti” vezetővel, Aczél Györggyel is nyilvános szópárbajt vállal. A dolog azért példa nélküli, mert a népi demokráciák pártpolitikusai — a kialakult gyakorlat szerint — nem nyilatkozhattak a saját nevükben. Még Kádár János is előzőleg jóváhagyatta minden egyes beszédét a párt legfelső vezető testületével, a Politikai Bizottsággal. Ez az egyenes adásban elgondolt vita lett volna az első alkalom, amikor egy keleti és nyugati politikus nyilvánosan összemérte volna érveit. (Tegyük hozzá, hogy az eseményhez az MSZMP Politikai Bizottsága előre áldását adta.) - Aczél hallatlan energiával készült az eseményre: az adatok százait rögzítette, kikérte sokak tanácsát és a nyugati kommunikáció néhány ismerőjével még a beszélgetés technikai lebonyolítását is elpróbálta. Az adást egyébként úgy képzelte el, hogy az eszmecserébe a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjének a megnyilatkozását is belevágatja - mintegy élő érvként állításai alátámasztására. Természetesen Déry is közéjük tartozott. Aki vállalta a szerepet, s mint az alábbi jegyzetek mutatják - igyekezett lelkiismeretesen eleget tenni a felkérésnek. Legalábbis, ami a saját személyét illeti: a vita általános kérdéseihez nem tudott — s nem is igen akart - munícióval szolgálni. (Déry segítőkészségéről és felkészüléséről l. Domokos Mátyás visszaemlékezéseit: Kortársak Déry Tiborról. 18.) A vita végül elmaradt, részben mert a francia választásokat követően okafogyottá vált, de részben azért is, mert Alain Peyrefitte nemzetközi - a Szovjetunió politikájával kapcsolatos - kérdések felvetéséhez is ragaszkodott, ezek megválaszolására azonban Aczélnak nem volt - nem is lehetett felhatalmazása. (L. Révész Sándor: Aczél és korunk. Bp., 1997. 232-234.) 1. kérdés: Oka és módja lett volna külföldön élni, miért van itthon? holott börtönbe zárták? Nézze, Kedveo barátom uram. Elég egyszerűnek látszik a válasz egyik része, legalábbis az én számomra. Nem tartozom azok közé az írók közé, akik ki tudnak vándorolni nyelvünkből és országunkból. Minthogy beszélek nyelveket, talán írni is megtanultam volna franciául vagy németül, de egyikben aem éreztem volna maga mat otthon németül talán a legkönnyebben, hisz anyám bécsi asszony volt és szüle tésemtől már gyerekkoromtól kezdve boazóltom a nyelvén tudtam németül, de meggyőződésem, hogy egyik idegen nyelvben sem éreztem volna magamat otthon. Ez volna válaszom egyik része. A másik valamivel bonyolultabb. Tudja, hogy Het- venkilencedik évemben járok, s korommal együtt jár, hogy nincsenek illúzióim, ami annyit tesz, hogy útközben elvesztettem őket. A remény azonban nem halt ki belőlem. Ha körülnézek a mi országunkban, sok olyan jelet látok, ami arra biztat, hogy 221
