Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965-1977 kózottabbá vált (nyolcvanas éveihez közeledve már naptárnoteszeinek - korábban rendszeres - bejegyzéseit is elhagyta), s hangfalként - tapintatból - irodalmi álmai és a hétköznapok haszontalannak ítélt zajlásai közé állt. - Ha azonban mindenáron valamiféle repedést keresnénk a közös életvitelükben, talán Böbe átgondolt kapcsolatteremtő és ápoló ténykedését hozhatnánk fel: vacsorák, zsúrok, összejövetelek szervezését, a meghívottak gondos megválogatásával és párosításával; amihez hozzátehetjük a külső és ,reprezentatív” szereplés terheit is. Ha volt valami, ami idegen Déry számára, akkor ezt lehet annak nevezni, hiszen ifjúkorában épp ez ellen lázadt. S ha ehhez - nagyon halkan - azt is hozzátesszük, hogy egy interjúja szerint Déry írásainak első olvasója - a feleség volt (l. Gách Marianne beszélgetését kötetünkben: 257-260.), aki esetleg fölös óvatosságra is inthetett, akkor kimerítettük a rosszindulat minden lehetőségét. Hogy azonban a társasági szereplés, szerepeltetés nem esett Déry kedvére, s hogy néhanapján - és csak a régi baráthoz szólva - a maga módján berzenkedett is ellene, arra Abody Béla visszaemlékezései emlékeztetnek, aki előtt 1971-ben, az újvidéki út egy szabad percében váratlanul kifakadt: „Nem bírom! Nem bírom. Hát hogy jövök én hozzá! Én tisztességes ember voltam! Villa? Autó? Szerzői est? Cirkusz? A nemzet bazári majma ... Neked könnyű! Te talán még megúszhatod tisztességesen!... Mindez azonban csak pár perces és soha meg nem ismétlődő intermezzo maradt.” (L. Abody Béla: Emlékezetem pályája l-ll. Bp., 1987. 270.) Legfeljebb az Újhelyi Szilárddal folytatott beszélgetések köthetők össze az érzelmek e mélyebb tartományával, amikor 1975 nyarán több ízben is asztalhoz ült a két öreg és 1956-os emlékeiket idézték; folytatva kötetünk utolsó előtti közleményével, azzal a beszélgetéssel, amelyben Demény Pállal vallatták az 1944-es ellenállás részleteit - közbeiktatva azokat a leírt emlékfoszlányokat, amelyek a forradalmas múlt egy-egy eseményét - kísérelték meg felidézni. (L. kötetünkben: 275-280.) Utolsó lelkiismeretvizs- gálat? számvetés? Már nemigen tisztázható, de azt sejteti. Az összegezéshez érve azonban nem veszhetünk el az ilyen - kérdőjelekkel tűzdelt - részletekbe. Az életmű fő vonulatainak és időkoordinátáinak megrajzolása meglehetősen egyszerűnek ígérkezik, legalábbis a vázlat közepéig. Az első vonás tö- mörítvénye: „a kapitalizmus tagadásától az erkölcsi alapon megfogalmazott kommunizmusig (1916-1934/1938)” - tiszta és egyértelmű. Folytatása: „a szocializmus szovjet gyakorlatának megkérdőjelezése, majd megtagadása - egy demokratikus szocializmus igézetében (1934/1938-1957)” - már bonyolultabb, de tisztán áttekinthető. A befejezés viszont már nem írható le egyetlen mondatban, s kiegészítései is kérdésekkel vannak teli. „A szocialista álmok elhomályosodása” - kevés: „megkérdőjelezése, netán megtagadása” - úgy tetszik, sok. Ha a mögötte húzódó indítékok közül a szocializmussal bajlódó országnak a tudományos és technikai forradalomban való lemaradására tekintünk - a következtetés jogosnak tetszik. Ám ha e hiányolt technikai haladás végére nézünk, az emberiség természetes életterének pusztulására, úgy a hagyományos ellentétpár: „kapitalizmus - szocializmus” használata is értelmét veszti. S akkor még nem szóltunk Déry legnagyobb kételyéről, az emberi természet15
