Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1969 - Szombathelyi Ervin: Látogatás Déry Tibornál
1969 figyeljük, hogy megszokja-e a változást. Mert a növények kényesebbek a környezetükre, mint az emberek. Nehezen találnak új hazára. Szóba kerülnek ennek kapcsán a hazától elszakadtak. Közös a vélemény, hogy az író mindenképpen röghöz kötött, hiszen nyersanyaga az édes anyanyelv, melytől nem lehet tartósan különváltan élni. A gondolat itt, s most, Déry Tibor társaságában azért különösen érdekes, mert éppen ő élete során elég sokat tartózkodott külföldön. A fehérterror idején, rövid letartóztatása után Bécsben ütötte fel tanyáját, majd Bajorországba utazott. Bécsben jelent meg novelláinak első két füzete, Bajorországbna pedig az Országúton című regényét írta. A továbbiakban megjárta - egy nagyobb lélegzetű itthoni tartózkodás után - Olaszországot és Skandináviát, Németországot. S ha tovább gondolom írásainak „szülőföldjeit”, eszembe jut, hogy első nagy jelentőségű művét, a Szemtől szembe címűt, Dubrovnikban vetette papírra, s az életmű egyik kiemelkedő csúcsát, A befejezetlen mondatot 1933-ban Bécsben kezdte írni. De mint ahogy erről életrajzi művében, az ítélet nincsben is beszámolt, idegen nyelvi környezetben élve sem szakadt el a hazai valóságtól, az itthoni tájtól, az emberektől, az élő beszéd, a nyelvi alakulás folyamától. Megőrizte stílusának intellektuálisan nemes fényét, a nyelv kifejezésbeli hajlékonyságát. A felszabadulás után életműve egyre inkább kiteljesedett. Sorra jelentek meg régebbi munkáinak új kiadásai mellett a háború alatti és az ezt követő évek alkotásai. Többek közt A tengerparti nyár, az Alvilági játékok, a Jókedv és buzgalom. Új művei sorában jelentős helyet foglal el az 1948-ban született három modern hangvételű drámája, a Tanúk, a Tükör, az Itthon, amelyben a háború, a német megszállás, majd a háború utáni idők konfliktusait ábrázolta, mély drámaisággal. Az ötvenes évek elején látott napvilágot a Felelet, amelynek második kötete olyan nagy vihart kavart fel, s az irodalmi viták középpontjába került. Az azóta eltelt idő azonban az író művészi szándékát igazolta.- Nem tudok erről mást mondani, mint amit a minapi televíziós riportban fogalmaztam meg. Volt egy időszak, éppen a Felelet megjelenésének évei, amikor a politika az irodalomtól azt várta, hogy a napi politikai kérdésekre közvetlen választ adjon. A művészet azonban nem tehet le arról, hogy az emberi és társadalmi problémákról ne összetetten szóljon, azokat a maguk ellentmondásos bonyolultságában érzékeltesse. Csak megismételni tudom, ma már összehasonlíthatatlanul kedvezőbb a művész helyzete; gondolatait szabadon fogalmazhatja meg, természetesen számolva a szocializmus alapvető társadalmi igazával. Az idő lassan lejár, az író is az óráját nézi, a házba a várva várt szerelők is megérkeznek. Búcsúzunk a hetvenötéves mestertől, kinek eddigi életpályája különféle buktatókon át vezetett, de aki képes volt mindég meg-megújulni, s tollának ereje soha nem hagyta cserben. S aki ugyan játékos öniróniával nyugdíjas íróként emlegeti magát. De erre rácáfolt az elmúlt évek termése, és bízunk benne, hogy nem különben a következő éveké is. 147
