Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965-1977 Aczél neve, telefonszáma már Déry 1945 utáni noteszeiben is megtalálható, jelezve ismeretségüket, amelynek részleteiről nincs tudomásunk. A szóbeli hagyomány úgy tartja, hogy 1956 novemberében viszonyuk elhidegült - Dérynék a Központi Munkástanácsban tett felszólalása miatt, amelyben helyeselte a Kádár-kormány elleni sztrájkot. Kapcsolatuk akkor melegedett fel, amikor 1962-ben Déry - az irodalmi életbe való visszatérése érdekében - hajlandó volt letenni egy elbeszélést, a Számadást, amely egyfajta politikai bűnbánatként is értelmezhető volt. Ezt követően a közeledés felgyorsult, s Aczélnak kétségtelenül része volt abban, hogy 1963 tavaszán engedélyezték Déry nyugati útját. Igaz, nem teljesen önzetlenül, hiszen mint politikus érdekelt volt abban, hogy ez az út úgy alakuljon, hogy visszhangja oldja az európai országok tartózkodását a magyar országvezetéssel szemben. Kapcsolatukat ekkor már baráti gesztusok is átszőtték. De Aczélnak ekkor még távolról sem volt akkora hatalma, hogy Déry szellemi rehabilitálását nyíltan is siettetni tudta volna. 1964-ben például meleg szavakkal köszöntötte őt magánlevelében a hetvenedik születésnapon (az 1964. október 17-én keltezett sorokat 1. a PIM Déry-hagyatékának 1. D.T.-nak írt levelek kézirattári egységében), de nem tudta elérni (vagy taktikailag nem is tartotta célszerűnek?), hogy a sajtó szélesebb körben emlékezzék meg az évfordulóról. Déryék naptárnoteszeinek bejegyzései azt mutatják, hogy a füredi nyaraló megvétele és rendbetétele után sűrűsödtek a kölcsönös látogatások és vacsorameghívások. Ám rögtön hozzá kell tennünk, hogy ez nem csak kettejük ügye volt. Ezekre az évekre Aczél elérte, hogy az irodalom és a művészet nagyjaival személyes és baráti (vagy annak látszó) kapcsolatokat építsen ki. Ilyen vacsorákat nemcsak Déryék adtak, megtették ezt Illyés Gyuláék, Németh Lászlóék, Borsos Miklósék vagy Bernáth Aurélék is. (Nem lehet célunk a teljes felsorolás.) Ebben az ügyben mindenki adott is és kapott is. Déry például számos esetben ajándékozott fogalmazványaiból és tisztázata- ikból Aczél gazdag kéziratgyűjteményének. „Cserébe” gyors útlevél-ügyintézésben, vámkedvezményben részesült, soron kívüli autókiutalást kapott. Ám időnként Aczél megkérte e gesztusok politikai ellentételezését is, így például ötleteket várt Dérytől egy tervezett francia interjú részleteihez, vagy néhány sor visszatartását 1973-ban a Pest és Buda egyesítését ünneplő oratóriumából, amelynek közlését ellenfelei a fejére olvasták volna.- Hol itt a barátság és a politika határa? - nehéz megítélni. Nem kétséges, Déry ezúttal is gyengébb és naivabb volt, s Aczél gátlástalanul felhasználta őt, ha a politika úgy kívánta. Legalábbis az eseményeknek ez a látszatja 1977 januárjában, amikor - feleségén, Böbén keresztül - Aczél ráveszi barátját, hogy belső késztetés híján mégis nyilatkozzon a cseh ellenzékről, illetve a magyar támogató aláírásgyűjtés értelmetlenségéről. Az idős Déry megítélésének kulcskérdéséhez érkeztünk: milyen volt az író és a hatalom viszonya; durvábban szólva: kiszolgálója lett-e élete utolsó évtizedében a Kádár-rendszernek? Ha az ekkor született művek sorára tekintünk, s összehasonlítjuk azok szellemiségét a párt művelődéspolitikai normáival - nem lehet kétségünk az író 12
