Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1968 - Az állatok segítséget kérnek
1968 El is érkeztem ezzel cikkem témájához és céljához. Szégyenkezés nélkül megvallom: kolduló cikk. Ahhoz, hogy a hazánkban oly nehezen életre hívott Állatvédő Egyesület elláthassa feladatát, nem elég egy maroknyi ember önfeláldozó munkája és lelkessége, nem elég az alapítók - elsősorban Károlyi Mihályné - megható áldozatvállalása, de az állam jóindulata és hozzájárulása sem: - az egész társadalom összefogására van szükség. Persze erkölcsi fedezet nélkül, mely országosan helyesli az állatok védelmét, semmire sem mennénk. De ez a fedezet tapasztalataink, s tegyük hozzá, reményeink szerint megvan. Üzemeltetni kellene, hogy láthatóvá és hatékonnyá váljék. Az érzelemmel egymagában, bármilyen erélyes is, nem sokra megyünk, ha nem indít el egy segítő kezet. Az sem elég, ha ki-ki a maga házában humánus rendet tart fenn, mert körülötte még megszámlálhatatlan közömbös s talán ellenséges ház is van, hol még nem tudják, hogy aki az állatot nem becsüli meg, az az emberi tisztesség ellen is vét. Ismétlem, társdalmi összefogásra van szükség. Az Egyesületnek jelenleg körülbelül kétezer tagja van. Ez édeskevés, legalább a tízszeresére vola szükség, hogy csak valamennyire is elláthassa feladatát. A tagdíjakból, az adományokból, az állami hozzájárulásból egyelőre csak annyira telt, hogy az Egyesület megszüntethette az eddig fenntartott szükség-menedékhelyeket s hozzáláthatott, hogy Foton, az ottani Tanács által adományozott két holdnyi területen megkezdhette egy végleges menhely építését. Soroljam fel, hogy hányán segítették csak Foton a két kezük és a fejük ingyen munkájával az Egyesületet: a tervezésen kezdve, az erdőirtásig, a kútfúrásig, a drótkerítés fonásáig, a telep felépítéséig stb. stb. - annyifelé kellene köszöngetnem, hogy nem férne e hasábokba. De még így is egyelőre csak negyven kutyának és valamennyi macskának jut majd hely, pedig ennek legalább a húszszorosát kellene az országban ellátni, nem beszélve a rászoruló lovakról, madarakról, egyéb állatokról. Károlyi Mihályné beszéli, hogy meglátogatott egy dél-franciaországi menhelyet: ott egy megöregedett kis szamár legelt a kertben, egy lábát tört bárányt ápoltak, s egy fiatal őzet, melyet gyermekek találtak az erdőben, nem szólva a jól ellátott kutyákról, macskákról, madarakról. De nemcsak menhelyek létesítése a gond. Az Egyesületnek szorgalmaznia kell az ebtartási törvények kibővítését, s kegyetlenkedő emberek törvényes megrendszabá- lyozását, a vágóhidak munkájának humanizálását, a madárvédelem megszervezését. Szívós, odaadó munkára van szükség, hogy a gyermekeket, az ifjúságot, az iskolákat megnyerjük az állatok védelmének. Az Egyesületnek az egész országban ellenőriznie kellene, betartják-e az állattartási törvényeket és előírásokat - sajnos, csak ehhez az egy munkához is egy hadseregnyi erőre s jóindulatra volna szükség. Főképp, ha a kísérleti intézetek, a klinikák, kórházak nagyon is szükséges ellenőrzésére gondolunk, amelyre egyelőre nincs gyakorlati lehetőség. Soroljam fel, hogy az Egyesületnek ezenkívül még hány ezer szemre és kézre volna szüksége, hogy a piacokról eltűnjenek azok a szörnyű baromfiketrecek, amelyekben fejjel lefelé, madzagon lógatják az állatokat, a vasútról a letakart kosarak, melyekben tyúkok fulladoznak, a parasztházakból kivesszen az az ősi szokás, hogy az 109
