Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
miai orátor például az akadémikusok közössége nevében beszél (hallgatósága is jórészt e tekintélyes testület tagjaiból áll), az Akadémia viszont a hazai tudósok és literátorok nagyobb közösségét jelképezi, a magyar tudomány és irodalom pedig a nemzetet reprezentálja.40 Eötvös deklaráltan a nemzet képviselőjeként lép fel az Akadémia kommemorációs szertartásain, így például a centenáriumi Kazinczy-ünnepségen („nem egyedül az irodalom barátait vagy tanítványait, hanem a nemzetet illeti a kötelesség, hogy ünnepélyes módon tiszteletet nyilvánítson azon férfiú iránt, kiben újabb kifejlődésének egyik főtényezőjét ismeri el"41) és a Széchenyi-gyászünnepélyen („a magyar tud. akadémia bizonyosan soha nem felelt meg inkább a nemzet közkívánatának, mint midőn e gyászünnepélyt rendezé, hogy azon tisztelet és hála, melyet iránta az egész nemzet érez, költészet és szónoklat által méltó kifejezést nyerjenek"42). Gyulai Pál megállapítása nagyon pontos: „Eötvös sokkal több volt, mint akadémiai szónok; a nemzet szónokaként ünnepelte a nemzet halottjai emlékét."43 Az orátor tehát a nemzet színe előtt celebrálja a hazafiúi érdem felmagasztalásának aktusait, így a beszédek mi-je voltaképpen egy olyan szinekdochés alakzat, melynek értelmében az ünneplő közönség tagjai a nemzet fofo-jának pars-aiként tűnhetnek fel.44 Ez a mi nem csupán az emlékbeszéd hallgatóságát formálja - a kegyelet és a hódolat jegyében - testvéri közösséggé, de a társadalom (sokszorosan tagolt) konglomerátumát is egységesíti.45 Eötvös orációja például a nemzeti homogenizáció eszméjével alapozza meg például Széchenyi dicsőítését: „A veszteség, melyet szenvedénk [...] egyenlő fájdalommal tölté a nép minden osztályait, s az ország messze határai között nincsen vidék, a különböző népfajok s vallásfelekezetek között, melyeket az isteni gondviselés e földön egy nemzetté egyesített, nincs oly töredék, mely e közérzületben részt nem vett volna; mintha a kegyes istenség e férfiú nagy érdemeinek adta volna jutalmúl, hogy azon egyetértés, melynek eszközléséért munkás életén át fáradott, sírja fölött létesüljön".46 A társadalmi hierarchia felfüggesztését, az ellentétek feloldását nem csupán a hiperbolikus magasztaló formulák jelzik,47 hanem a kommemorációs rituálé egyéb kellékei is. A „nemzeti szent érzésből" fakadó egységet demonstrálja például Orlai Petrich Soma híres, a megbékélés doktrínáját hirdető festménye (Kazinczy és Kisfaludy találkozása), amelyet a Kazinczy-centenárium alkalmából „oltársze- rűleg" állítanak ki az Akadémia díszterme melletti rotondában.48 Mivel a hallgatóság a szónoktól nem a közösségi tudáskészlet bővítését, korszerűsítését és átértelmezését, hanem „felújítását", azaz szertartásos felmutatását, repetícióját, áthagyományozását várja, az emlékbeszéd (és persze az emlékóda is) olyan rituális memóriagyakorlatnaki‘> tekinthető, amely a kommemorációs elokvencia hatékony működtetésével, a dicsőítő retorika szabály-, séma- és toposzrendszerének aktualizálásával, variatív ornamentikával biztosítja az identitásképző közösségi tudásból való részesedést, a profán reverenciának (azaz a példaszerű nagysággal való érintkezés etikettjének) a gyakorlását.50 Nem a szónoklatba foglalt kijelentések érvényessége a lényeges, hanem magának a szónoklatnak a szertartásos aktusa. A szövegformálást meghatározó konvenciórendszerként (konstitutív architextuális algoritmusként51) felfogható műfaji előírások egyébként sem sok lehetőséget 62
