Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
emlékbeszédektől (irodalom)történeti - tehát szakszerű és a köztudást bővítő - információkat várnak, egyszerűen figyelmen kívül hagyják „a kultikus nyelvhasználat sajátos ellenőrizhetetlenségének" tapasztalatát, azaz elkövetik azt a hibát, hogy nem e beszédmód „működésének törvényszerűségeire", hanem a beszédben fellelhető állítások „referenciális igazságértékére" figyelnek.31 Az emlékbeszédek vizsgálatához tehát szükségesnek látszik egy olyan szempontrendszer alkalmazása, amely ezeket a szövegeket kiszabadítja funkcionális alárendeltségükből, és sajátos kommunikációs szituációba illeszkedő, önálló funkcióval bíró kulturális cselekvéseknek, pragmatikai megnyilatkozásoknak tekinti.32 Az emlékbeszéd (mint kommunikációs aktus, mint intézményesen szabályozott beszédcselekvés) funkcionális autonómiájának a felmutatására irányuló törekvések viszont feltételezik a hazai szakmai nyilvánosságban „antropológiainak", „történeti kommunikációelméletinek" nevezett, illetve az „irodalmi kultuszkutatás" által is alkalmazott módszertani elvek érvényesítését. így „a nem esztétikai perspektíva igényét"33 (vagyis annak belátását, hogy az emlékbeszéd az intézményesült kommunikációban elsősorban nem irodalmi műfajként használatos); továbbá a „történeti szemlélet" szükségességét (vagyis a vizsgálatnak arra a kérdésre is választ kell adnia, hogy „mit jelentettek a szövegekkel kapcsolatos cselekvések a cselekvők számára");34végül a „rendszerszerű tárgyalásmódot" (amely nem csupán „a szövegeket belülről szervező retorikai rendszerek feltárására" törekszik, hanem „a kommunikációs helyzet lehetőség szerint teljes leírására").35 Kommemorációs elokvencia Az emlékbeszédek tehát nem (vagy csak kevéssé) tudják teljesíteni az irodalomtörténeti hiánypótlás feladatát. (Ez még akkor is így van, ha e szövegek segítségével felidézhetőek a XIX. század közepének és második felének legfontosabb irodalomtörténeti fejleményei.36) Mint ahogy nem alkalmasak a hagyomány autoritásával bíró, közösségi tudáskészlet érvényességének felülvizsgálatára sem. Az orátor ugyanis - tisztéből adódóan - a „közérzületet" hivatott kifejezni. Ahogy a Négyesy-féle retorika-tankönyv fogalmaz: ezek a beszédek „nem annyira egyéni törekvést akarnak általánossá tenni, mert a közös érzület jóformán eleve megvan, a szónok csak kifejezést ad a közös érzelmeknek."37 A dicsőítő szónoklat „egész formális struktúráját" a kollektív jóváhagyás határozza meg, intonációja „a 'kórus' potenciális egyetértésére állítódik be".38 A közönséghez fordulás (pragmatikus) alakzatai is azt igazolják, hogy a közönség a beszéd társszerzőjének tekinthető. A dicsszónok meglehetősen gyakran dicséri közönségét, hivatkozik a köztudásra, igényli hallgatóságának egyetértését és tanúságát. A szónok egy adott közösség tagjaként tekint önmagára, vagyis az én - a beszéd képviselte közös feltevések keretében - a mi-vel azonosul, és ez az „inkluzív" többes szám első személy válik a közösség kinyilvánításának legfontosabb grammatikai eszközévé.39 Ugyanakkor ennek a mi-nek a meghatározása korántsem egyszerű. Az akadé61
