Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
Porkoláb Tibor KÖZÖSSÉGI EMLÉKEZET, CEREMONIALITÁS, PANTEONIZÁCIÓ Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához A dicsőítés ceremoniális műfajainak irodalmi státusáról Annak, aki az emlékbeszédek vizsgálatára kíván vállalkozni, két szembetűnő (és egymással összefüggésbe hozható) tapasztalattal mindenképpen számot kell vetnie: egyfelől a műfaj ellentmondásos megítélésével, bizonytalan irodalmi státusával, másfelől szakmai recepciójának szinte teljes hiányával. Hiányoznak például az emlékbeszéd teóriájával foglalkozó munkák - feltehetően azért, mert a műfaji konvenciók jelentős része fellelhető a klasszikus retorikai előírásokat, így a genus demonstrativum, a laus hominum szabályrendjét áthagyományozó kézikönyvekben. Verseghy Ferenc Analyticája például részletesen foglalkozik a genus demonstrativumhoz sorolt beszédek invenciójának sajátosságaival - igaz az olvasók tudomására hozza, hogy a magasztalás szabályait Grigely József tankönyvéből (Institutiones oratoriae in usum gymnasiorum regni Hungáriáé et adnexarum provinciarum) veszi át.1 (A műfaji regulák vonatkozásában persze az „immanens retorika" is irányadó lehet, azaz a mintaadónak tekintett emlékbeszédekből, például Eötvös József orációiból jórészt megismerhetőek a műfajjal kapcsolatos elvárások.) Gyulai Pál - Eötvös emlékbeszédei című kritikájában (1868) - nem is a teoretikus igényű hazai munkákat hiányolja (hiszen „az emlékbeszéd elméletével tüzetesen nem igen szoktak foglalkozni egy irodalomban sem"), hanem inkább azt kifogásolja, hogy „bizonyos hamis kegyelet" még az emlékbeszédek bírálatától is visszatartja a hazai kritikusokat.2 Úgy tűnik fel, hogy a műfaj szakmai recepciójának hiányosságait a Gyulai-kritika óta eltelt évtizedeknek sem sikerült pótolniuk. Amikor például Tverdota György „a József Attila-irodalom egy sajátos jelenségcsoportjának megértése" érdekében az emlékbeszéd műfaját hívja segítségül, azzal a tapasztalattal kénytelen szembesülni, hogy nem igazán mutathatók fel „az erről a műfajról való gondolkodás eredményei".3 Ráadásul az irodalmi közfelfogás az emlékbeszédet ünnepi alkalmakra szánt, terjedelmes frázisgyűjteményként, a nagyság előtti hódolat kifejezésének elavult műfajaként tartja számon. Hasonló a megítélése a „verses emlékbeszédnek"4 tekintett emlékódának is: a vádak többnyire a kazinczyánus poétikának az alkalmi dicsőítésekkel szemben hangoztatott kifogásait - „hideg hízel- kedés", „hazug dicséret" „hasztalan magasztalás", „innepek fényesítése"5 - örökítik át. A magasztaló ékesszólás ceremoniális műfajainak bizonytalan legitimitásával, kétes irodalmi státusával már a dicsszónoki tiszt betöltésére, illetve a di56
