Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Takáts József: A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok

dától kezdve egy nem előzmény nélküli, de erősségében új, a teljes lakosságot elérő kulturális egységesítés-egységesülés ment végbe, amely jellegzetesen nemzetiesítő volt, mégha számos elemének egyáltalán nem is ez volt a célja, s amelynek legfőbb, ám nem kizárólagos ágense az állam volt és maradt. Nem azt állítom, hogy a 19. század utolsó harmadától kezdve, például Magyarországon, az állam kulturális egységesítő törekvése nacionalista szándékú volt, hanem azt, hogy egy többé-kevésbé homogén - Will Kymlicka fogalmát használva - szocietális kultúra kialakításán fáradozott (e különbség- tételről fontos oldalakat lehet olvasni Salat Levente kiváló Etnopolitika című könyvében),20 inkább az alsó-elkülönülő társadalmi csoportok kulturális asszimilációja volt a célja, ám ez egyszersmind nemzetiesítéssel járt együtt.

Hozok néhány példát a tér nemzetiesítésére, amelyek rávilágíthatnak arra is, hogy e „nagy átalakulásnak" a korabeli irodalmi kultuszok is részesei voltak. Hofer Tamás arról írva, mennyire természetes számunkra (pécsiek vagy budapestiek számára) a nemzeti kultúra mint hétköznapi életünket átitatott közeg, az utcaneveket hozta példaként.21 Most röviden összefoglalom egy - Barna Gábor által írt - esettanulmány tanulságait, amely Kunszentmár- ton utcanévváltozásait követte nyomon.22 Engem az első nagy utcaátnevezési hullám érdekel, amely e településen a 20. század legelején ment végbe. A korábbi, az ottani lakosok foglalkozásával, az utca formájával vagy funkciójával kapcsolatos elnevezéseket ekkor szorították ki a nemzeti kultúra nagyjainak nevei. A Görbe utcából Haladás utca lett, a Kulacsos utcából Eötvös utca, a Tízház-közből Bajza utca. A korabeliek úgy érezték, hogy ezzel településük városiasabb lett, nemcsak nemzetibb. Ez a példa arra figyelmeztethet, hogy nemcsak az állam a szereplője ennek az egységesítő-nemzetiesítő folyamatnak, hanem például a helyi elitek is, s a nemzetiesítés néha csak következménye másféle szándékoknak.

Ugyanezen évtizedekben az országban köztéri szobrok sokaságát állították fel, melyek szintén a nemzeti történelem és kultúra nagyjait, esetleg szimbólumait vagy eseményeit ábrázolják. Eric Hobsbawm híres, a „hagyomány tömegtermelésével" foglalkozó tanulmánya meggyőzően érvelt ennek okai és országonkénti különbségei mellett.23 Egészen biztosan Petőfi Sándorról készült a legtöbb köztéri szobor a magyar írók közül: érdekes volna tudni ezeknek időbeli dinamikáját, területi elterjedését. Az irodalom kutatói nem nagyon szoktak mennyiségi vizsgálatokat végezni, ám a kultuszkutatóknak talán érdekes lenne tudni, mely magyar írókról hány szobor, büszt, emléktábla látható, időbeli dinamikával, területi elterjedéssel. A kultuszkutatásnak, úgy látszik, vannak kvantitatív kiterjesztési lehetőségei is. Emlékeztetnék arra, amit előadásom első részében a szimbolikus térfoglalási akciók kapcsán mondtam: egy tér szimbolikus birtokbavétele mindig (száz évvel ezelőtt is) elbirtoklás, jelentésének megváltoztatása, használóinak kulturális asszimilá- lódásra késztetése, a „birtokos" önreprezentációja.

Ám nemcsak a fizikai tér szimbolikus birtokbavételével vált nemzeti jellegűvé a tér, hanem elnemzetiesedtek a relatív, szubjektív terek (térelképzelések) is. A mai szakrális vagy etnikai földrajz épp annyira foglalkozik a fizikai tér társadalmi használatával, mint a mentális térképekkel, azokkal a jel49