Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Keserű Katalin: Alkalom és mű. A Terror Háza
járunk, 2000 megjelölt haláltáborral a talpunk alatt (a pirossal karikázottak- ban magyarok is voltak, közülük 300 ezren nem tértek vissza), ahogy jártak volna rajta a kommunista diktatúra teljesítményeikre büszke vezérei is. Kényszerítve vagyunk, hogy ne csak lássunk, hanem fizikailag és személyesen tapasztaljuk a hatalom cinizmusát. (E helyiség alatt „működik" az igazságszolgáltatás terme.) F. Kovács Attila beszédes falakat is épít enteriőrjeihez. (A gulág termének fala deszka, mint a vagonoké vagy barakkoké.) Tárgyias voltukból olykor irónia fakad (a nyilasból ÁVO-ssá válók termének körívét öltözőszekrényekből alakította ki - ez az átöltözés terme), máskor a tárgyak végtelen szaporítása (a mezőgazdasági beszolgáltatás labirintusa 1 kg-os ál-sertészsírtéglák- ból épült, az „igazságszolgáltatás" termének hosszú polcain periratok aktáinak végeérhetetlen sora képzi a falat, amik elborítják a padsorokat, a bírói pulpitust is) a diktatúra önmagába fulladásának képzetét kelti. Az ismétlés katonás, mechanikus ritmusa jellemzi a fal mindegyik említett típusát. Választott anyagaik nemcsak felelevenítik a kort, hanem reflektálnak is rá: miközben életek épültek beléjük, mint a balladában, provizórikusak és átmenetiek csupán. Ez akár iróniára is okot adhat: a melléklépcsőház fülkékkel áttört piros szoborfala mint egy antik emlékezetszínház kínálja a ráismerés lehetőségét a „szocreál ember" archetípusaira: mosolygó és győztes diktátorokra, sportolókra, hírnökökre, ám a diktátorok félbevágottak: csak büsztök; a diszkoszvető nő; Niké paraszt és katona - vagy rendőr? A klasszikum anyagukban is silány utánzatai a mindvégig nyugtalanító kérdést is felerősítik: a világ „alapvalóságaitól" (Grandpierre Attila) teljesen eltávolodott és mennyiségével azokon eluralkodott (Pauer Gyula képzőművész egykori fogalmát megtoldva) pszeudoember nem a mi valóságunk és jövőnk-e? A sokszorozás kizárja a „hősök" szerepeltetését, sőt, létét. Csak tettesek és áldozatok vannak. Előbbiek tárgyaik révén láthatók (Szálasi egyenruhája, Hruscsov elfüggönyzött autója, Péter Gábor félbevágott, fél-iroda fél-börtön- cella szobája) vagy a kor sajátos, a hősök 19. századi arcképcsarnokainak utódjaként született tabló-műfajában, és úgy, ahogy kiszolgálóik ábrázolták (az '50-es évek termébe gyűjtött festményeken) vagy ahogy a nép láthatta őket (a felvonulók alulnézetből a tribünökön állókat, vagy az ellenállók mindenkire figyelő szemekként, piciben, a kulcslyukakban): groteszknek. A társadalom kontextusában nem is rájuk vetül fény, hanem az áldozatok tárgyi dokumentumaira (a gulág foglyainak, a vallási felekezetek elítéltjeinek tárgyaira, az ellenállók enteriőrjeire és röpirataira), amik így értékekként, a lehetetlen körülmények közt is élő kultúra hordozóiként jelennek meg. Ahogy a fentiekből láthattuk, a századközép nyugati művészetének több műformája (a kép és szobor mellett a tárgy és environment) és irányzata is (pop art, minimalizmus, konceptualizmus) jelen van ezen a „kiállításon", mai változatában. Mondhatni, hogy az akkor nyilvánosan nem létezhetett magyar művészet nyilvánossága ebben a múzeumban rekonstruálódott. Létét a reflexió eltökéltsége, komolysága és tisztasága tette lehetővé és biztosítja. A kor művészetének rekonstruálásával készült történelmi korszak-rekonstrukció páratlan lelemény: lehetővé teszi a beszédet arról, amiről akkor 298
