Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Keserű Katalin: Alkalom és mű. A Terror Háza
saját épületében megnyitott Iparművészeti Múzeum, az iparművészet felvirágzása, jól választott nemzetközi kiállításai és a nemzeti stíluskeresés egybeesésekor, és a saját épületet máig nem kapott, de 1892-től önálló intézményként létező néprajzi gyűjtemény - ugyanakkor és hasonló okokból. A kultuszképződés esélyei vajon még mindig adottak-e, amikor azok a tárgyak, személyek és helyek, melyek a kultuszképződés fenti (hagyományos) elemei, rendszerint nyilvános kritika tárgyai, a kultusz maga pedig - mint ismeretlen eredetűnek és ellenőrizhetetlennek vélt társadalmi jelenség - a politika számára nem kívánatos? A kultusztudomány is, noha nem a tudományból fakadóan, Magyarországon kutatás és kritika egyensúlyát feladva, nagyobbrészt kultuszkritikai irányt vett a 20-21. század fordulójára. Ennek okai feltáratlanok, figyelmes olvasással azonban felfedezhetők a „kritikus pontok", melyek közül legszembetűnőbb az azonosság- és közösségtudat, -érzés. A kultuszkritikában a társadalom- és történettudományokban megjelent általános kritikai attitűd érvényesül, azonban Magyarországon ez a tudomány és kutatás tárgyával szemben jelentkezett, nem a tudomány addigi módszereit bírálva. Ez a tudományos önfelszámolási folyamat egyúttal azt a tényt is felszámolja, amely a tudományt és közönséget összekapcsolja. Ugyanakkor - az 1980-as években, de máig hatóan - a művészetekben ironikus szemlélet uralkodott el (a művészetkritikák legalábbis ezt támogatták), amely - kevés kivételtől eltekintve - a művészetnek ugyancsak hagyományos létalapját: művész és műve azonosságát kérdőjelezte meg, anélkül, hogy helyébe a kritika más (például társadalmi, nemi stb.) azonosságtudatot igényelt volna. Az alkotó, kutató, valamint tárgya és eszköze ellehetetlenítése az értékképzés és -képződés szükségét, megszokott útjait felszámolta (ezt nálunk posztmodernnek nevezték), s ezenközben nem jelentek meg az értékelv helyett a megismerés, az identitás-alkotás új módjai. Ez a folyamat megakadhatott volna a kezdetben történelmi jelentőségűnek vélt közép-európai rendszerváltással, mely az identitás- és közösségképződés hagyományos (történelem-alapú) módozatát elevenítette fel. Azonban a történelmi folyamatosság igénye a magyarországi politikai kritika céltáblájává vált. Nem kerülhették el ezt a sorsot az új történeti múzeum, a Terror Háza és alkotói, valamint közönsége sem1, jóllehet a múzeum a közelmúlt történelmének tisztázását és bemutatását vállalta, a közönség pedig, legalábbis részben - hallgatag évtizedek után - először azonosulhatott nyilvánosan saját sorsával. A Múzeum megnyitása körüli hónapokban megjelent kritikák politikai2, történelmi,3 kulturális4 szempontból bíráltak, végül építészeti5 és művészeti6 értékelések is megjelentek. Majd mindegyik negatív vagy kétértelmű és pontatlan szóhasználattal (élménytúra, rémálom, a gonosz háza, zsigerek és ösztönök) illetve megfelelő fogalom híján7 elutasítja a hely kulturális voltát, hatását az érzelmekre, mintha az ideális civilizáció semleges, érzelemmentes, amnéziás lenne, mintha létezhetne kultúra emlékezés, érzelem nélkül, (colere = művel, gondoz, tisztel); végül mintha ezek (és a kultusz) nem a megismerés és tudás útjai lennének.8 Schneller István építész egyedül szólt a múzeumról mint funkcionális épülettípusról, közösségformáló szerepéről a civilizációban, s Bojár Iván András a Terror Háza Múzeum tervezőjének művészetéről. 291
