Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
őneki, ki mindig látomásait pingálta, de belekezdett. Verlaine is elolvasott talán egy verstant. Engedélyt kért a bonctani intézettől, hogy időnként bejárhasson, és a reneszánsz festők módján a hullákat tanulmányozza. Egy este - köd volt, gyertya- gyújtás után - elindult. Végighaladt egy nyirkos, sötét folyósón, melyben kongottak léptei, s hahotázott a visszhang. Aztán a boncterembe ért. Itt csak egy öreg, közönyös szolga tett-vett az alacsony bádogasztalkák között. Az egyiken egy leány feküdt. Leült melléje, elővette vásznát, ecsetjét, és munkához látott. Az izmok vonalát festette, a csontot és húst figyelte, az arányokat, összeszorított szemmel, pontosan, a szakember érdeklődésével. Sokáig dolgozott. A szolga közben kitakarított, eltűnt valamelyik ajtón, s ő a lobogó éjszakában, a gázlángok alatt, egyedül maradt az ismeretlennel, a legtürelmesebb modellel, ki órákig, napokig, évszázadokig nem mozdul. Fölkelt, és mintegy társaságot keresve, közelebb ment hozzá. Tizenhét-tizennyolc éves gyári nő lehetett, vagy egy kósza lány, ki virágokat árult a virágok városában, s aztán - nem tudni miért - megölte magát. Szőke haja glóriájában aludt. Talpán - gombostűvel odatűzve - egy cédula, rajta a neve, csak ennyi: Aurelia. Luigi, a magyar piktor, hosszan bámulta Aureliát. Egyszerre aztán átbor- zongott rajta a gondolat, hogy ezzel a szegény leánnyal soha senki nem foglalkozott annyit, mint ő e pár perc alatt, itt a firenzei boncteremben és szeme elfátyolosodott. Ha valaki életében ily figyelemmel, gyengédséggel néz rá, csak egyszer is, akkor bizonyosan nem kerül ide, nem hal meg. Ő volt az első és utolsó. Ettől az érzéstől megriadt. Összecsomagolta a holmiját, és aznap nem tudott többé dolgozni. A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből.57 A másik, fordított történetben Both Benedek írja: Egy szép májusvégi napon a dupla rajzórát megint a szabadban tartották. O is, mint Borsa, pasztellkészletet kapott, bolyhos rajzlapot, puha, nyomogatható radírt. Bakokat, rajztáblát cipeltek a főalléba, melynek a közepe táján volt egy kis terméskőből rakott emlékgúla. Ezt kellett lerajzolni ceruzával, szénnel, neki pasztellel. Boldog izgalmában, hogy megint színes krétákkal pepecselhet, ügyet sem vetett az emlékműre, helyette a nagy fasor és a park fáinak az eget eltakaró sűrű lombjait próbálta festeni a beléjük szűrődő déli napfénnyel. Hát ez nehezebben ment, mint képzelte. Elmerült teljesen a munkájában. S ahogy egyszer a dobozából egy már használt mélyebb zöld színű krétát keresgélt, hova a fenébe tette, meglátta a mellette ülő Merényi kezében. Fogta, se szó, se beszéd, kitépte a fiú kezéből. Merényinek elállt a lélegzete. Szinte tanácstalanul belerúgott Both bokájába. Semmi. Egy nagyobbat. Semmi. Taszított rajta egy akkorát, hogy Both majdnem felborult bakostól. Érteden arccal nézett Merényire, odébb lökte, visszabillentette a bakját, és festett tovább. Kék, zöld, kék, nem jó. A másik zöld, másik kék, ez sem jó. Both festményével szemben Both regénye, ami történt, az volt. Millió éve éltek itt fegyencként teljesen kiszolgáltatva emberi vadállatok, kiképző altisztek és a főpribékjük, Merényi és bandája gátlástalan önkényének, vagyis az emberiség teljhatalmának. Both azonban most nem ért rá figyelni a világra. Miért nem? A nagyszabású özön lombsátor itt eltakarta a még nagyobb égi kéket. A nap a zeniten járt. A kora 284
