Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
Nemes Nagy Ágnes és Mándy Iván), a közlés pontosságáról, s az elhagyás technikájáról szabadon idézi Ottlik szavait: „... a kihagyás a nyelv hibáinak és alkalmatlanságának elkerülése. Ha az ember eldobja, amit írt, ez is kihagyás [...] ... szeretem a matematikát. Valamit tanultam belőlük, ami a regényírásra vonatkozik. A módszerük ez. Ha megoldanak, sőt: feltalálnak valamit, azt nem használják tovább, azt eldobják. Nem a megoldást, csak a megoldás módját őrzik meg. Ez az, amit algoritmusnak neveznek." Más helyen: „... elmondtam, hogy miért van nagyon is közöm például Utrillóhoz. Kis utcák, házak Monostoron; a Riadó utcában, fák Kecskeméten, vagy a Montmartre- on. Ezek együtt vannak a képein... Utrillóból is azt szedem ki, ami epikus." „Én a festményeken is novellát látok, amitől bármely festő dührohamot kap."40 Amint azt Szántó Piroska kukoricás képénél is láttuk, Ottlik hatékonyan dolgozza fel vizuális élményeit, matematikusi végzettsége még segítségére is van ebben. Michel Foucault következő leírása a Las Meninas kapcsán, pontosabban, annak a fentiek tükrében való értelmezése azt a bizonyosságot kezdi megérlelni bennünk, hogy Ottlik Velázquez esetében mesterre talált. „Velázquez komponált egy képet, s hogy a képen megjelenítette önmagát a műtermében, vagy az Escorial egyik szalonjában, miközben két személyt fest, akiket Margarita infánsnő szemlél, kísérőktől, udvarhölgyektől, udvaroncoktól és törpéktől körülvéve... s hogy e csoporthoz nagyon pontosan megadhatók a nevek. [...] Elegendő lenne hozzáfűzni, hogy a két modellül szolgáló személy nem látható, legalábbis közvetlenül nem." A kép vagy látvány interpretálása kapcsán - szinte Ottlik szellemében - Foucault így folytatja: „Nem arról van szó, hogy a beszéd tökéletlen lenne, és a láthatóval szemben olyan lemaradása lenne, amit hiába igyekezne utolérni. A kettő visszavezethetetlen egymásra: hiába mondjuk, amit látunk, mert ez sohasem lakozik abban, amit mondunk, és hiába láttatjuk, képek, metaforák, összehasonlítások által azt, amit éppen mondunk, a hely, amit ezek beragyognak, nem az, amit a szem tár fel, hanem az, amit a szintaxisz szukszesszivitása határoz meg."41 A tér síkokra bontása, s ezzel a figurák külön-külön térbe helyezése, a játék a perspektívával, a tér megnyitása a néző felé, mind eszköz Velázquez kezében, amellyel önmaga munkáját kívánja - egyként folyamatában s adott pillanatában - reprezentálni. Ottlik Iskolája a többnézőpontú elbeszéléssel, a történet mögött húzódó jelentésrétegekkel, a regény idejének síkokra bontásával, a szövegbe betördelt mozaikszerű önreflexiókkal hasonló művészi törekvéseket feltételez. A bonyolult szerkezetű kompozíció a valóság és illúzió játéka, jegyzi meg Kelecsényi László a festményről szólva, majd összefoglalásként konstatálja: ,,[a festmény] az alkotófolyamat megragadása és rögzítése a vásznon - többszörösen is."42 Nos, talán ilyen spanyol festő szeretett volna lenni Ottlik cőger, már ott Kőszegen, teszi még hozzá Kelecsényi. Megjegyzése a posztumusz kötetként napvilágot látott Budában több ízben is visszatérő kitételre vonatkozik: „Te nagy (spanyol) festő leszel, Bébé - sosem adtad fel."43 278
