Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
még a mivoltára sincs szó az emberi nyelvben. Érzés, állapot, éghajlat? Főnév, jelző, ige, határozószó? Talán, gondolta Jacobi, a teremtés egyetlen pillanata, a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében. Megelőzi a nyelvet, a hegedűszót, hogyan jelentsem hát az angyaloknak? Be kell érnem a pillanat megfogható parányi részecskéivel."14 Ottlik a hegedűművész lelkiállapotának leírásakor (ahogyan Szántó Piroska festőművész kukoricás képénél) ismét a ráismerés szerepének fontosságát hangsúlyozza.15 A ráismerés-újrafelismerés befogadói-értelmezői pillanatát az alkotóművészeknél szükségszerűen követi a „megfogható rész" rögzítésére irányuló vágy16, majd a rögzítés mikéntje, amit - Jacobit megszólaltatva - Ottlik képszerűen, a „hogyan jelentsem hát az angyaloknak?" kérdéssel fejez ki. A Minden megvan kötet 1969-es, első kiadásának fülszövegén Ottlik saját hivatásáról írva azt a néven nem nevezhető pillanatot tekinti a művész számára kiindulásnak, amelyet a hegedűművész Jacobinál is említett: „Az író elölről kezdi a világot. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek.17 Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe, azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból."18 Somerset Maughamról szóló kritikájában Ottlik a hagyományos elbeszélés erényeiről értekezve az eredmény felől közelíti meg az írói illetve művészi kifejezés miértjét: „A regény, s azt hiszem, minden művészet, az életről (valóságról? létezésünkről? világról?) való víziónkat (intuíciónkat, látomásunkat, élményünket) a maga intenzív és sértetlen teljességében akarja megragadni, nem pedig összetevőire bontva, szempontok szerint értelmezve."19 A „tér-idő-anyag rögzíthetőségébe" való betörésnek, azaz a pillanat megragadásának, a mű lélekben való megszületésének nehézségét Ottlik mindhárom nagyobb lélegzetű munkájában (Hajnali háztetők, Iskola a határon, Buda) érinti vagy körüljárja. Mindhárom írás főszereplője, nagyrészt elbeszélője is Bébé, a festő, azaz Both Benedek. A Hajnali háztetőkből „kihámozható [...] egy jelentéktelen csirkefogó története, aki festőként tündököl az ötvenes évek első felében, a végső bukása azonban, amely abból áll, hogy kiszökik összeharácsolt műkincseivel és gazdag emberként él Párizsban, sok olvasó szemében [...] nem tűnik majd méltó büntetésnek."20 A léha festő, Halász Péter, a történet fűzése szerint kétségtelenül inkább életművész mint művész, mégsem téveszt meg bennünket Ottlik azzal, hogy fentebb idézett könyvajánlásában „csirkefogóként" aposztrofálja őt. Az író az elhíresült ablakpárkány-jelenet apropóján Halász Petárt beszélteti a művész-lét legalapvetőbb kérdéseiről, arról, hogyan éli meg, hogyan és mi módon érzékeli, tágítja és szűkíti maga számára a látható világot, s hogy kell-e mindenáron alkotás révén megjelenítenie azt, vagy beválthatja-e ezt a felelősséget a rilkei értelemben vett21 művészként való élés lehetőségére. „[Péter] kilépett a kőpárkányra. Eltolta magát az ablaktól. [...] Szorosan a falhoz tapadt, két kézzel ölelte a vakolatot. Arcát is odanyomta, elfordítva. Szétvetett lábait rettenetes lassúsággal csúsztatta milliméterről milliméterre. Teljes figyelemmel csinálta a dolgát. [...] Péter alatt, majdnem hat emelet szakadékéban, homályos273
