Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
múlva kiköltöztünk, hanem másutt is, vonatablakból is, mindenütt Szántó Piroska kukoricáit láttam ezentúl. Előbb csak nézi az ember, hogy mitől olyan ismerősek, aztán rájön, és töri a fejét, mi az a betyárság, amit a festő belefestett róluk a látásodba." (Kiemelés tőlem - K. I.)5 Fentiek alapján Ottlik szavaiból kivehető: az ún. hiteles művészi ábrázolás nem a külső világ egy kiválasztott részletének, illetve az azt hordozó vizuális emlékeknek puszta reprodukcióját jelenti, hanem ehhez társulva, vagy ehelyett, valamely sokunk által átélt élmény (itt: széltépett kukoricák - védtelen, riadt tekintetű, feketeruhás asszonyok) megjelenítését is. Az író elraktározta az említett „kukoricás" kép által kiváltott, sajátosan feldolgozott emóciót - ti. antropomorf kukoricák - (fikció), s ennek előhívása ún. fordított ráismerés-élményt eredményezett a védtelen, feketeruhás, riadt, sorban álló asszonyok (látható világ) megpillantásakor. Az új emóció, az addig nem létező úgynevezett „betyárság" a festőnek köszönhető. Az író Piroska nyert megjegyzése jelzi - a Szántó Piroska képei révén átélt élményhez hasonló, átütő élmény felszínre törése várható el a jó, a hiteles művek kapcsán. A fenti pozitív méltatás burkolt, mégis Szántó Piroska művészetének kissé talán túlzó elismerése, hiszen Ottlik ritkán és csupán az egyetemes festészet legnagyobbjairól (Velázquez, Van Gogh) szól ennél elismerőbben. A megnyitószöveg - a tárgyhoz illően - nézőként állítja elénk Ottlikot. Az író azonban így folytatja, majd zárja beszédét: „Nem mondok hát semmit, már eleve nem kellett volna mondanom semmit, csak annyit megjegyezni, hogy ezennel ünnepélyesen megnyitom a kiállítást. Mert mit szólnánk mi, (Kiemelés tőlem - K. I.) ha a festő a versünkről, novellánkról elismerően fejtegetné, hogy már a címe Minden megvan, az egyaránt háromlábú mássalhangzóval kezdődő hat betűs szavával Istent kísértő vakmerőséggel vágja szemébe a világnak a lineáris szimmetria örök igazságát. Hát nem szeretnénk mi sem, hát nem örülnénk. A versünket, regényünket olvassák el, semmi más módon nem lehet megtudni, hogy micsodák.6 A festészetet sem lehet általában, Szántó Piroska képeit különösen, szavakból, értelmezésekből megismerni. Ez a lényegük, és ez a jó. Nincs más mód, meg kell nézni őket."7 Ottlik tehát, amikor a „mert mit szólnánk mi" fordulattal deklaráltan megkülönbözteti író-önmagát a képzőművészektől, ugyanakkor azt is jelzi, hogy mégsem kizárólag befogadóként, hanem alkotóként - az írók nevében - is hozzászól a művészi produktumok megértésének, sőt értelmezésének kérdéséhez. Ennek fényében inkább csupán szófordulatnak értékelhető a felületes szembeállítás író és festő között (ti., az író ne szóljon a festő munkájáról, a festő ne elemezgessen novellákat), valójában és természetesen, Ottlik számára képzőművész és író egyként az alkotók oldalán áll. A művészet haszna Ottlik 1969-ben - alighanem élete első megnyitó beszédét tartva -, a Szántó Piroska-kiállításmegnyitót megelőlegező szellemben, bár tartózkodva egyes alkotások kiemelésétől, vezeti be Bencsik István, Keserű Ilona és Major János képzőművészek csoportos kiállítását: „Ezek a képek, szobrok, rajzok, itt, ép271
