Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
erős a törekvés az élet esztétizálására. A második eset példái között ismét megemlíthetjük Az ifjú Werther szenvedéseit, hisz Goethe kénytelen volt előszót illeszteni regényéhez, vagyis az élet a mű megváltoztatására, a művészet autonómiája hitének feladására kényszerítette. S ide sorolható a naiv és a kultikus olvasás is. Az olvasókat ugyanis egyik esetben sem az irodalmi szövegek nyelve, figurativitása, irodalmisága foglalkoztatja, hanem életproblémáik megoldására vagy társadalmi-eszmei igények érvényesítése érdekében fordulnak az irodalomhoz. E határátlépéseket tapasztalva szinte reflexszerűen merül fel a kérdés, meg szabad-e engedni, nem kellene-e elítélni, s egyáltalán, mit lehet és kell vele kezdeni. József Attila kultuszáról szóló könyvében Tverdota Györgyöt is foglalkoztatta a probléma, hisz azt a kérdést tette fel: sajnálnunk kell-e, hogy József Attila élete mítosszá vált, esztétizálódott és így befolyásolta az életmű recepcióját.51 A másik esetben pedig az a kétely támadhat föl, hogy jól, helyesen olvasnak-e az olvasók, amikor életproblémáikra vonatkoztatják vagy egyszerűen csak szórakozásra, kikapcsolódásra használják az irodalmi alkotásokat. Mint minden határsértésben, ezekben is van tehát valami nyugtalanító. Ha azonban egy kicsit a dolgok mélyére nézünk, rögtön ismerős problémákkal találjuk magunkat szembe, s kérdések sokasága merül fel. Vajon mi dönti el, hogy valamit a művészethez sorolunk-e vagy sem? S mi alapján mondjuk, hogy az egyik közelítési mód megfelel az irodalom és művészet természetének, a másik viszont nem? Fontos-e egy műalkotás korabeli kontextusa, amikor a mű helyét úgyis az irodalom folyton változó belső rendje szabja meg? Vajon valóban fölösleges-e az életrajz, ahogy sokan állítják, vagy mégiscsak szerepet játszik az esztétikai ítéletben és az esztétikai tapasztalat megformálásában? S végül mindezekből adódóan: vajon az irodalomtudományhoz tartozik-e a kultuszkutatás, hiszen kutatói szimbólumként tekintenek a műalkotásokra, s egy-egy mű recepciójának történetét is csak a kulturális jelentések megragadása érdekében vizsgálják, nem űzhetik el magától a személyiséget, nem tehetik fölöslegessé a biográfiát, nem dobhatják ki az elsődleges kontextusokat... Vagyis mintha kérdései kivezetnék az irodalomtudomány területéről. Vajon nem inkább a szociológia vagy a művelődéstörténet körébe sorolhatók-e tehát a kultuszkutatást foglalkoztató problémák? A kétségek eloszlatására most csak egyetlenegy érvet szeretnék felhozni. Arra a közismert tényre gondolok, hogy milyen bizonytalan a határ az esztétikai és a nem esztétikai ítélet, viszonyulás és közelítés között, mégpedig azért, mert magában a műalkotásban is összemosódik az esztétikai elkülönítés és a történeti beágyazottság. Többek között Gadamer hívta fel a figyelmet arra, hogy a múzeumban kiállított antik vallási szobor egyszerre esztétikai tárgy, s egyszerre kapcsolja korunkhoz azt a világot, amelyben megszületett. Esztétikai és történeti tapasztalat mélyen és kibogozhatatlanul összefonódik tehát.52 Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy a művek hol dokumentumként, hol pedig az esztétikai hatásfolyamat részeseként viselkednek, aszerint, hogy az aktuális jelen mit tart irodalmiságnak, mely használatot tekinti esztétikainak.53 Annál is inkább megfontolandónak tűnik 26
