Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Takács Ferenc: Iparosított ünneplés. A Joyce-kultusz és a Joyce-üzlet
gasztották Dublint egy reklámplakáttal, amelyen a karikaturisztikusan ábrázolt James Joyce Denny-féle kolbászt eszik és a maga Ulyssesének az utolsó szavait idézi, alkalmilag a kolbászevésre applikálva őket. De a farbával a Bloomsday-hét előtti vasárnapon, június 13-án jött elő a cég. Az O'Connell Street-en felállított asztaloknál tízezer ingyen-reggelit szolgáltak fel az odagyűlő jónépnek, köztük Joyce-regényhősöknek vagy magának James Joyce-nak beöltözve parádézó kicsiknek-nagyoknak, akiknek társaságában jó néhány szimpózium-résztvevő is megtalálható volt; a reggeli egyébként hagyományos ír húsipari termékekből, elsősorban persze Denny-féle kolbászokból állt. A 2004-es dublini eseménysorozat minden tekintetben a korábbi centenáriumi alkalom, az 1982-es ünnepségek méghatványozása volt, s még abban is van valami igazság, hogy ez a centenárium, az Ulysses napjának „tisztán" szimbolikus századik évfordulója volt kultikus szempontból az igazabb alkalom. De a három címen futó - és június 16-a táján egybefutó - eseménysorozat, a kultikus Bloomsday 100, az üzleti-szórakoztatóipari Rejoyce 2004 és a szakmai 19th International James Joyce Symposium is minden eddiginél érzékletesebb formában mutatta a komponensek kölcsönviszonyait, ez egymást legitimáló, egyben egymásból legitimációt merítő kultusz, politika, üzlet és szakma egybefonódását. Maga a szimpózium - a Joyce-kultusz és a Joyce-ipar szempontjából nézve- a szokásos tanulságokkal szolgált. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a Joyce-tudományosságot futószalagon termelő szakma nem veszi szívesen, ha emlékeztetik önnön kultikus gyökereire, az őt éltető és legitimáló Joyce- kultuszra: arra a Joyce-imázsra, amely magától értetődővé és megkérdő- jelezhetetlenné teszi a Joyce életművével való foglalkozás volumenére és intenzitására nézve egyaránt egyedülálló voltát, valóban csupán a Shakes- peare-filológiához mérhető dimenzióit. Ez a - mélylélektani értelemben vett- hárítás vagy elfojtás a kultusz esetében többnyire teljes. Ám a Joyce-ipar kérdéskörére már nem terjed ki ugyanilyen erővel: az ipar gyakorlói alkalom- adtán reflektálnak a maguk tevékenységének iparszerűségére. Olykor egyenesen ennek megélhetési vetületére is vetnek egy pillantást, ahogy ezt - akaratlan öniróniával és önkritikával - a jeles Joyce-kutató Vincent Cheng tette a 2002-es trieszti szimpóziumon. Plenáris előadásában a Joyce-kutatásról mint megélhetést és boldogulást jelentő életpályáról szólt. Jelezte, hogy míg korábban jól számított az, aki már doktoranduszként intenzíven Joyce-ra specializálódott, mert evvel megbízható valószínűséggel lehetett állást szerezni és elindulni az egyetemi oktatói pályán, mostanában szűkül az állás- kínálat, s tanácsos, ha a doktoranduszok valamivel általánosabb témát választanak és Joyce mellett másokkal is foglalkoznak disszertációikban, mert az amerikai egyetemi tanszékek már nem látják annyira szívesen azokat a kezdő szakembereket, akik kizárólag Joyce tanítására vannak képesítve. Egy másik alkalommal, az idei szombathelyi Joyce-konferencián (2004. október 7-9) Geert Lernout, az antwerpeni egyetem Joyce-kutatócsoportjának a vezetője tudatosan önkritikus hangon szólt a Joyce-iparról. Szerinte a Joyce- kutatás a túltermeléstől önnön dugába dől: száz megjelenő szaktanulmány 232
