Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Sári B. László: Test és politika. Homoszociális viszonyok Ottlik Géza Iskola a határon című regényében
ban, nyakamig húzta a pokrócot, és lefogott vele. Rátérdelt kétféléi, a kezével pedig lefogta a két vállamnál. Mozdulni sem tudtam a pokróc alatt hamarjában, hiába próbáltam őt lelökni. Egy arasznyira volt fölöttem az arca. Dühösen és tehetetlenül néztem szembe vele. Majomkodott, kaján pofákat vágott; vadul csillogó, barna szemében tisztán láttam, hogy mennyire szeretjük egymást. Ettől egy percre mind a ketten zavarba jöttünk, amikor végre sikerült lelöknöm őt. Medve még sokkal jobban, mint én. Elkomorodott. Úgy tettem, mintha zajt hallanék a folyosón, és intettem, pszt, figyeljünk. Persze nem volt semmi zaj. De annyi időt nyertem, hogy természetes hangon tudjak megszólalni:- Ne kuplerájozzunk itt öregem, mert úgy kirúgnak innen mind a kettőnket, mint a patyolat. Medve magához tért, elvigyorodott. Nem volt semmi baj. Fellélegeztünk. Marháskodtunk tovább személytelenül. Úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, és soha életünkben erről nem beszéltünk. Mint ahogy csakugyan elég semmiség volt az egész; csak Medve pillantásából és főképp a zavarából tudtam meg, hogy hirtelen ő is olyasfélét érzett, mint én. Valahogy aztán mégsem felejtettük el soha ezt a semmiséget. Nem csodálkoztam, amikor három évtized múlva olvashattam Medve hátrahagyott kéziratában; csupán az lepett meg, hogy szóról szóra emlékezett minden részletre: még a »patyolat« kifejezésre is, amit pedig máskülönben én sohasem használtam." (Iskola, 308-309.) Bébé elbeszélői szólamában a zavart ebben az esetben nem az egyes és többes szám első személy közötti elmozdulás jelzi, hiszen az itt az élmény feltételezhető azonosságára utal, melyet utólag a fikció szerint Medve kézirata is megerősít.23 A probléma sokkal inkább tetten érhető az emlék hallgatólagossá tételében: abban, hogy ,,[ú]gy tettünk, mintha nem történt volna semmi, és soha életünkben erről nem beszéltünk". Ugyanezt azt ellentmondást fogalmazza meg az az elbeszélői mondat is, mely szerint „mégsem felejtettük el soha ezt a semmiséget". Kettejük beszélgetésében viszont a civil nyelvhasználat „patyolat"-ja regisztrálja a zavart. Annak ellenére, hogy az elbeszélő szerint ő maga „máskülönben sohasem használta" ezt a szót, elbeszélésében mégis visszatér, mégpedig összetartozásuknak - a kritika által unos-untalan idézett - testi metaforákat használó megfogalmazásában. Bébé Medve gondolatait parafrazálja: „Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána- ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, 195
