Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
kotó újraértékelésének. Lehet, hogy például Ady vagy Móricz újraértése nem ment könnyen, de nem volt lehetetlen. S ugyanígy a múzeumok klasszikusként kiállított remekművei sem jelentették a művészet végét. Utánuk is születtek műalkotások. Mi lehet az oka, hogy az irodalmi közvélemény-formálók jelentős része a fentiek ellenére még ma is negatívnak, kártékonynak látja az irodalmi kultuszt? E kérdést célszerűnek látszik a következőképp feltenni: mi lehet az oka, hogy a kultuszkutatások eredményei hatástalanok maradtak? Az egyik okot minden bizonnyal abban kell keresnünk, hogy a kultuszkutatást az irodalmi szövegek társadalomtörténeti, szociológiai, ideológiai és antropológiai vonatkozásai foglalkoztatták. A kutatás abból indult ki, hogy az irodalomtörténet-írásban nemcsak az esztétikai szempontú vizsgálatoknak van létjogosultsága, hanem releváns lehet az a látószög is, mely a szövegekhez kapcsolódó cselekedetekre figyel, s magukat a szövegeket is kulturális cselekvésnek tekinti. Szimbolikus reprezentációknak, amelyek az olvasók mentális konstrukcióit tapasztalatilag átélhető szimbólumokhoz kötik. E megközelítési mód érdeklődése középpontjában tehát az alkalmazás áll, az a kérdés, mire és hogyan használják az olvasók az irodalmat: a szövegeket és az alkotók neveit. Sok irodalmárt azonban - épp a kultuszkutatás megindulása idején - magával ragadott a nyelvi fordulat felett érzett öröm, s gyanakodva tekintettek az olyan kezdeményezésre, mely ismét az „irodalmon kívülre" viszi a kutatást, s a művek társadalmi használatát vizsgálja, még ha az eddigiektől eltérő módon is. S talán furcsállták azt a törekvést is, amely vissza akarta hozni a történetiség, a történeti rekonstrukció fogalmait, amelyekről pedig már-már úgy tűnt, hogy végérvényesen lesüllyedtek a holt eszmék birodalmába, s lám a kultuszkutatás a feltámasztásukra törekszik. S valóban az irodalmi kultuszokat elemző tanulmányokat a legtöbbször történeti érdeklődés vezette, s a kutatók már-már mikrofilológiai eszközökkel tárták fel a kultuszok történeti kontextusát és rajzolták elénk a történeti olvasót. A kultuszkutatás fogadtatását hátrányosan érinthette az is, hogy - az előbbiektől nem függetlenül, szociológiai hivatkozással - épp ebben az időben kapott nálunk is társadalomelméleti megalapozást az a gondolat, hogy az irodalom autonómiája mindenek felett áll. Egyértelműen ennek a jele volt, hogy egyre többször lehetett olvasni az irodalomról mint autopoietikus rendszerről. Ez persze nem jelentette a luhmanni rendszerelmélettel és annak irodalomelméleti következményeivel való komoly számvetést,17 pusztán annak az igénynek kinyilvánítását, hogy a művekhez csak esztétikai érdekeltségű kérdésekkel lehessen közeledni, amin mindenekelőtt a szövegek/művek egymáshoz való viszonyának vizsgálatát kellett érteni. Mindenesetre egyre gyakrabban hangzott fel Luhmann neve és az intertextualitást vizsgáló tanulmányok öntötték el a folyóiratokat. Ebben az áradatban kevesen figyeltek fel azokra a kultusztörténeti tanulmányokra, melyek ismét az irodalom használatának kérdéseit feszegették. S bizonyára gyanakodva néztek a kultuszkutatásra azok is, akik még mindig a teleologikus értelmezésekben gondolkodtak, s a múltból átmentett 14
